Mindenki hitt Istenben, és hitték, hogy megadatik nekik a boldog élet csak annyitól, hogy imádkoznak Hozzá.
Crowley Eusford sem volt kivétel, azon a véleményen volt, amit mindenki osztott - követni Isten akaratát a mód arra, hogy elérjük a boldogságot.
De ezekben a napokban, bármikor, amikor csak becsukta a szemét, ugyanazt az álmot látta.
A lehető legrosszabb rémálmot, ahol ölte és ölte és ölte az embereket a csatamezőn, Isten zászlaja alatt; ahol folyamatosan a bajtársait mészárolták le kegyetlenül; ahol a pogányok, napbarnította alakok, szemükben a gyűlölet lángjaival folyamatosan elsöprő támadásokat mértek rá és társaira.
Ah-ah, és megint itt volt, itt volt ez az álom. Mintha egy bűnös lett volna, és Isten minden alkalommal megmutatná neki ezt az álmot, hogy bűnhödjön. Annak ellenére, hogy annyira nagyon hitt Istenben.
Annak ellenére, hogy ennyire hiszek benne...
- ...
De itt volt az a pillanat, hogy Crowley Eusford felébredt álmából, mégpedig azért, mert a közeli kardvívásnak a csattanó hangjai megütötték a fülét.
Ugyanaz a póz, a karja a derekán lévő kardért nyúlt, mielőtt emlékezett volna: áh, már nem a csatamezőn volt.
Amióta visszatért abból a háborúból, nagyon kiélezetté vált, pont mint most. Különösen a kardvívás hangját nem tudta kezelni. Abban a pillanatban, hogy meghallott arra emlékeztető hangot, a szíve hevesen dobogni kezdett és erősen figyelt, készen állt a harcra.
Már több, mint egy éve volt, hogy utoljára csatamezőre ment, de furcsa módon ennyi is elég volt ahhoz, hogy még mindig ne tudjon békére találni.
Körülötte 10 fiú harcolt párokban tompa kardokkal. A helyszín az edzőtér volt gyakorlatozó lovagtanoncoknak, amit Crowley maga hozott össze, mindössze letakarította a saját háza udvarát. Már egy ideje a kardvívás tanítása volt az, ami megadta mindennapi betevőjét. Ez volt már a második gyakorlás aznap, és sikerült elszunyókálnia a közepén.
Ez nem volt szép tőlem. - gondolta, majd egy erőltetett mosollyal az arcán felállt és tapsolt kettőt. A tanoncok sietősen félrerakták a kardjaikat felsorakoztak Crowley előtt.
- Ennyi lett volna mára. Mindannyian ügyesebbek lettetek az előző edzés óta.
Bár ő úgy gondolta, hogy arcátlanul hamiskásan hangzik a dolog, de a legtöbb tanítvány arcán öröm tükröződött.
- Köszönjük a mai napot!
Egyedül egy magas fiú nézett szúrósan a szemébe.
- Hogyan láthattál bármit is a technikánkból, amikor elszunyókáltál, Crowley-sensei? - kérdezte.
Crowley alaposabban megnézte magának a fiút. Tizenhat vagy tizenhét éves lehetett, halvány szeplőkkel az arcán, jó testfelépítéssel és megfelelő mennyiségű izommal. Feltehetőleg bízott az erejében - a technikájában, és persze a szülei befolyásában.
Ennyit könnyen le lehetett venni az arckifejezéséből.
- Hogy hívnak?
- Josef von Esterházy.
Az Esterházy egy meglehetősen ismert név volt a nemesek között. Akkor hát a fiú magabiztossága is abból eredt, hogy közéjük tartozott.
Azoknak a tiszteletben álló Esterházyaknak a fiához címezve, Crowley így szólt:
- Akkor hát, Josef-kun. Mi lenne, hogyha bocsánatot kérnék, amiért szunyókáltam? Hogy hangzik ez neked?
De Josef nem állt le a szurkálódással.
- Nem, az nem elég, sensei. Még egyszer sem láttam, hogy használnád a kardod.
Ekkor Crowley lenézett a kardra, amit a derekára csatolva hordott. A kard az egyik elesett bajtársáé volt, Crowley maga szedte fel a csatamezőn a földről.
- Igen, ez igaz, mert veled most még nincs szükség rá. A kardforgatásban a kezdet kritikus pont. Épp ezért először szilárd alapokat építünk fel...
De Josef félbeszakította.
- Én már végeztem a szükséges alapokkal. Azért jöttem ide, mert azt hallottam, hogy tényleges harcot lehet tanulni egy hőstől, aki visszatért a háborúból.
Tényleges harcot, ezt mondta.
A gond csak az volt, hogy a tényleges harc nem olyasmi, amit meg lehet tanulni, miközben az ember a tényleges béke városában él. Crowley lelki szemei előtt megint megjelent az a véres csatamező.
Ott csak erő kell, csak erő, úgy, hogy közben a bajtársaid levágott karjai és lábai a levegőbe repülnek, megfürdetve a körülötte lévőket vérrel.
- Tényleges harc, huh. - szándéka ellenére gúnyos mosolyra húzódott Crowley szája, ami miatt Josef arca vörös lett a dühtől.
- Te ostoba! Mégis min szórakozol? Ez sértő!
Crowley nem szólt neki vissza, pedig célozhatott volna arra, hogyha valaki sérteget itt valakit, akkor az maga Josef. Nem tette meg, ami csak azért volt, mert Josef egy híres nemescsalád sarja.
Josef eközben tovább folytatta, megmarkolva a derekán lévő kard markolatát.
- Mellesleg, mivel sose engeded, hogy lássuk, ahogy használod a kardod, meg kell kérdezzem, van-e egyáltalán bármi magabiztosságod kardforgatás terén?
- ...
- Néha találkozol olyanokkal. Olyan lovagokkal, akik magabiztosan és nagyzolóan járnak-kelnek, csak mert visszatértek a háborúból. Fogadok, hogy te is végig csak hátvédként rejtőzködtél az egész idő alatt, nem?
A többi tanonc ezt már nem tudta szó nélkül hagyni.
- Hé, most komolyan nagyon udvariatlan voltál, ugye tudod?
Josef figyelmen kívül hagyta őket, miközben előrelépett.
- Először is, ha a háborús teljesítményed olyan nagyszerű volt, mint amilyennek a pletykák beállítják, akkor miért zárod el magadat egy ilyen helyen?
Miközben a tanítványra nézett, aki ezeket a szavakat az arcába vágta, Crowley ezt mondta:
- Ha nem tetszik neked valami, szabadon távozhatsz. Most pedig, ahogy mondtam, mára mindenki elmehet, és én is indulok.
Ahogy Crowley kimondta, Josef arca grimaszolt, mintha megkapta volna az összes olyan bizonyítékot a feltételezéséről, amire szüksége volt. Az arckifejezése azt üzente, hogy Crowley kimutatta a foga fehérjét.
- Hé, nehogy elmenekülj, te gyáva. Harcolj! - ez volt a következő dolog, amit Josef kiáltott. Ezután kirántotta a kardját és a hegyét Crowleyra szegezte. A mozdulat tökéletesen begyakorolt volt, pontosan az alap tanítások szerinti. Úgy nézett ki, Josef nem hazudott akkor, amikor azt mondta, végzett az alapokkal. Valószínűleg a családja hagyta, hogy a pénzük cselekedjen helyettük, és egy magántanár tanította Josefet.
De végső soron, ahogy Josef nekiszegezte a kardját, az képtelen volt bármiféle érzést kiváltani, ami hasonlított volna a félelemhez vagy az ijedtséghez. Crowley számára nem hordozott semmi mást a mozdulat csak kicsinyességet és törékenységet. Még csak a közelébe se volt annak, hogy össze lehessen hasonlítani a pogányok túlnyomó és elsöprő támadásaival ellene és bajtársai ellen, még Egyiptomban.
A többi tanoncnak elakadt a lélegzete, úgy nézték Crowleyt és Josefet. Lassan már nem tudta lerázni ezt a dolgot anélkül, hogy ne mutatna valamit.
- Haaa. Akkor hát nincs választásom. - összegezte Crowley egy sóhajtással, és a kezével a derekához csatolt kardért nyúlt.
- Kiugrasztom a bokorból azt, aki valójában vagy, te hamis mentor! - vigyorgott Josef.
Ahogy Josef megsuhintotta a kardját, Crowley tett egy lépést előre a jobb lábával, és kirántotta a kardját, összeütve Josef kardját az övével. Az ütközés erejének ellenállni képtelenül, Josef kardja kicsúszott a markából, és felrepült a levegőbe.
- Ah... - csúszott ki Josefból egy meglepett nyögés, miközben Crowley kardja suhanva került a feje fölé, majd nagy precizitással állt meg Josef orrának hegyétől egy hajszálnyira. A légmozgás amit a penge lefelé ívelése váltott ki, megfújta Josef szép egyenesre vágott frufruját.
Josef még az ujját se bírta megmozdítani, az egyetlen dolog amit meg bírt tenni, az halk nyögdécselés volt.
- Ah, ah...
- Ha ez tényleges harc lett volna, halott lennél. Ezért olyan fontosak az alapok. De hogy őszinte legyek, benned megvan ami kell, szóval képes leszel úgy mozogni, ahogy én mozdultam fél pillanat alatt. - nézett Crowley kedvesen az arcátlan tanítványára. Ezután lassan visszacsúsztatta a kardot a markolatba.
Josef esetlenül a földre ereszkedett, egyedül a fejét felemelve, hogy Crowleyra nézzen.
- S-sensei!
- Haha, psszt. Mára el vagytok bocsátva. Gyertek megint holnap. - nevetett Crowley.
- Igenis, uram! - válaszolta a többi tanítvány olyan hangosan, hogy nehéz volt elhinni, hogy ugyanazokhoz a fiúkhoz tartozik a hang, akik korábban már ott álltak.
Crowley megajándékozta őket egy savanyú mosollyal, és visszaült a székébe. Ezt a széket is lehetett volna hibáztatni, amiért elaludt a kardvíváslecke közepén. Olcsó volt, és általában ingatag és kemény. Ez volt az ami valamiért az alvásba vitte, mivel ingatagságában hátra lehetett vele dőlni. Bár ugyanazt a rossz álmot látta csak újra.
Miután elbúcsúztak Crowleytól, a tanítványok elmentek. Ahogy az utolsó is távozott közülük, Crowley megdöntötte a székét és felnézett az égre. Nagyon tiszta volt az ég, kellemes időjárással, ideális idő egy jó kis sziesztára. Crowley ásított egyet és becsukta a szemét.
Vajon megint azt az álmot fogja látni? Az utóbbi időben pont az álom miatt nem tudott eleget aludni.
Épp amikor ezt gondolta, ütötte meg a fülét a felbolyduló tanítványai hangja. Hegyezni kezdte a fülét, hogy hallja amit mondanak.
- H-hé, nézd annak az embernek az uniformisát! Egy templomos lovag, nem?
- Mégis mit csinálhat itt egy templomos lovag, egy kardforgatást tanító iskolánál, egy olyan minden fontosabb út vonalából kieső városban, mint ez?
- Hé, jobban teszitek ha befogjátok, srácok. Az az ember Gilbert Chartres-sama, és ha a pletykák igazak, esélyes jelölt arra, hogy a Rend következő feje legyen. - mondta valaki.
Ekkor a tanítványok között hirtelen csend lett.
Crowley csak a fejét hajtotta le, testének többi részét mozdulatlanul hagyta.
Gilbert Chartres. Ez a név bizony emlékeket idéz.
Egy lovaghoz tartozott, aki utat választott magának azután a háború után, utat, ami különbözött Crowleyétől, ő előrehaladt oda ahol az erő és a hatalom koncentrálódott, ahelyett, hogy a napjait egy rozoga házban töltse egy a városban, a semmi közepén.
Crowley szeme a férfire fókuszált, aki megjelent a gyakorlásra használt udvaron. Ha jól emlékezett, a lovag már 24 éves volt, egy évvel fiatalabb mint ő.
Hirtelenszőke haja volt és világító kék szeme. Egy erős akaratra vallott a hátának egyenes tartása.
Továbbra is lakott Isten a szívében? Miután keresztülment azon a háborún? - gondolta Crowley hirtelen.
Miután átvágott a zsúfolódó tanítványok között, Gilbert elindult egyenesen arra, amerre Crowley volt. Egy évvel ezelőtti énjéhez képest bőven érződött a mozdulataiból méltóságteljesség, egyértelműen látszódott a változás.
A tanítványok hódolattal és tisztelettel néztek rá, annyira különbözően attól, ahogy Crowleyra szoktak nézni.
Valóban, ha valakit tisztelniük kellett, akkor már jobb, ha egy olyan emberre néznek fel, mint Gilbert - gondolta Crowley. Végül is, Crowley kezdett elveszíteni valami nagyon fontosat, akkor és abban a háborúban kezdődött el, mint a lassú sorvadás.
- ...
- Rég láttuk egymást, Crowley-sama. - szólt Gilbert, szavait az üldögélő Crowleynak címezve.
A tanítványok, akik figyelték a kibontakozó jelenetet a távolból, megint felbolydultak, amiből Crowley azt a következtetést vonta le, hogy hamarabb kellett volna a lovagok gondolkodásmódjának és szokásainak az alapjával kezdenie az oktatást, semmint a kardvívással.
- Hagyd el a "-samát", Gilbert. Manapság te egy nálam sokkal nagyszerűbb ember vagy. - mondta hangosan és hallhatóan Crowley, Gilbertre felnézve.
- Crowley-sama, miért nem látogatod többé a templomot? - folytatta Gilbert, kevéske figyelmet sem fordítva Crowley kérésére. Úgy nézett ki, nem lesz az egyhamar, mire Gilbert elszánja magát a formalitások elhagyására.
Mindig is ilyen volt, örökké rendíthetetlen, de csak abban az esetben, ha hisz benne, hogy amit tesz, az jó. Pontosan ez volt az oka annak is, hogy tovább tudott hinni Istenben, még azon a szörnyű csatamezőn is.
- Azóta a háború óta abbahagytad a templomba járást. Természetesen én is ismerem ezt az érzést, úgyhogy megértem. Annyian meghaltak a bajtársaink közül abban a háborúban. Annyira fájdítja a szívünket, és egyesek még a legfontosabb dolgot is elveszítették, amire ott szükségük lett volna - a hitüket. - az aggodalom felhőként jelent meg Gilbert arckifejezésén, miközben beszélt.
- ...
Igen, és én egy vagyok ezek közül - gondolta Crowley. Kezdte elveszíteni a hitét, tudta, érezte.
- De te, uram, nem ezek közé tartozol. Annyi bajtársat mentettél meg a mieink közül. Beleértve engem is, természetesen. Ha nem lettél volna, én...
- Nem én voltam az, aki megmentett téged, Gilbert, Isten volt az, mert látta, hogy mennyire megtörhetetlen a te hited. - szakította félbe Crowley. Egy keserű mosoly azzal fenyegetőzött, hogy megjelenik az arcán, miközben arra gondolt, hogy milyen nevetséges, hogy ezeket egy olyan ember mondja, mint ő - egy olyan ember, aki kezdi elveszíteni hitét Istenben.
- Még ha így is van, az csak annyit jelent, hogy te, egy másik túlélő a háborúból, szintúgy egyike vagy azoknak, akiket Isten kiválasztott. - válaszolta Gilbert Crowleyt fixírozva.
- Én csak szerencsés voltam.
- Crowley-sama...
- Ha nincs más mondanivalód nekem, akkor ha megbocsátasz... - Crowley felállt a törött székéből. Onnan tudta, hogy eltörött, hogy nagyot reccsent, amikor felállt róla. A bal lábának lett volna szüksége egy kis újításra, különben továbbra is hátra lehet majd vele dőlni, ami a bealvás esélyét kockáztatná, valami nagyon nem megfelelő pillanatban.
Később meg fogja javítani, döntötte el magában.
Gilbertnek hátat fordítva távozni készült.
- A Templomos Lovagok Rendje egy lovagot keres, aki méltó arra, hogy a következő Mester legyen. - bökte ki ekkor Gilbert.
Úgy látszik, ez az a beszélnivaló, ami miatt idejött. Crowley megint megfordult.
- Hallottam, ahogy a tanítványaim azt mondják, hogy te egy jelölt vagy a mesteri címre. Gratulálok.
- Én téged szeretnélek ajánlani a pozícióra. - nézett rá Gilbert. - Az összes bajtársunk egyetért velem. Ha végre-valahára eljönnél a gyűlésre...
De Crowley csak megvonta a vállát.
- Én nem vagyok méltó.
- Az eredmények, amiket elértél abban az őrült háborúban, olyan kiemelkedőek, hogy nem túlzás egyedülállóan kiválónak hívni azt. A szívedben hordozott nemesi szándékkal, hogy a bajtársaid érdekében feláldozd magad, hihetetlenül sokat megmentettél közülünk. A saját életed kockáztatva, ellenségek légióit győzted le. Senkire se tudok gondolni, aki ennél méltóbb lenne-
Crowley hangosan felnevetett ezen.
- Feláldozni magamat, eh. Ha olyan nagyszerű ember vagyok, mint amilyennek te mondasz engem, akkor miért nem vettem erőt ezen a önfeláldozási szándékomon, és haltam meg ott? Miért élek mindenféle gond nélkül ebben a világban?
- Mert a mi Urunk kiválasztott téged!
- Hahaha - Crowleyból megint csak úgy kirobbant a nevetés.
Sehogy se tudta elképzelni, hogy az Úr épp őt választotta ki, bármennyire is próbálta. Ha bármit is látott, az nem Isten volt, hanem a Sátán.
A harcokban, amikben ő a Szent Föld visszafoglalásáért küzdött, csak ölte és ölte a pogányokat, ő volt Isten gyilkoló igazságosztója, de a végén még csak egy pillantásra se látta Őt.
Amiből viszont annál többet kapott, az a Sátán volt.
- ...
Bármilyen okból is, azon a csatamezőn, a végén a harcoknak egy szörnyeteget látott, ami emberi vért szívott. Habár most, egy évvel később, minden nap békésen éldegélve lehetetlenné vált megállapítani, hogy amit akkor ott látott, az igazi volt vagy hallucináció.
De még akkor is, ha csak az ő képzeletének kitalációja volt az, ő... akkor és most, azon a helyen, ahol Istenre lett volna szüksége, akiben annyira hitt, akiben a legjobban hitt, képtelen volt akár egy pillantást is vetni rá. Épp ezért Crowley megint megismételte, amit mondott.
- Bárhogy is, én nem vagyok méltó.
Gilbert következő kérdése mellbevágó volt.
- Akkor azt akarod mondani, hogy nemes gyerekeket kardforgatásra tanítani egy őserdőben eldugott kis városkában, ez az, amire te méltó vagy?
Crowley vetett egy pillantást a tanítványaira, ahogy őket kettejüket nézték a távolból, és válaszolt.
- Tőlem különbözően, ezeknek a gyerekeknek van jövője, és tanítani őket egy fontos kötelesség.
- Kérlek, ne menekülj el! - tiltakozott Gilbert ideges hangon. - Neked megvan a hozzád méltó kötelességed, amit be kell töltened.
Ez volt a második alkalom ma, hogy azt mondták neki, ne meneküljön el. Ráadásul majdnem közvetlen a tanítványával, Joseffel megesett "Nehogy elmenekülj, te gyáva!" alkalom után, megint ugyanúgy az arcába.
Igaz, talán helyesen mondják, és ő ez idő alatt végig menekült. Az elől a csatamező elől. Az elől a rémálom elől. A bajtársai halála elől.Mindez azért volt, mert a saját szívének gyengesége elől akart menekülni, a gyengeség elől, hogy azon a csatamezőn a Sátánt látta, pedig akit olyan kétségbeesetten keresett, az Isten volt.
- Crowley-sama. A templomos lovagoknak szüksége van Rád, a Hősre.
- Ők csak egy hős jelképét akarják, nem? Plusz nem mondhatni, hogy kedvem van beavatkozni a piti politikai dolgaikba.
- Nem, nem ez lenne az ok. A te erődre van szükség, hogy gondoskodj az igazságosságról. A fenébe is, ez Isten akarata.
Mielőtt észrevehette volna magát, Crowleyból kirobbantak a szavak.
- Na ide figyelj, Gilbert, az Úr neve nem olyasmi, amit ilyen helyzetekben ki lehet mondani!
Valamilyen oknál fogva Gilbert arca hirtelen felderült.
- Tudtam, hogy te nem veszítetted el a hiteted, uram.
- ... - Crowley lefagyott. Egy apró sóhaj, és finoman megérintette a rózsafüzért a nyakában, úgy, hogy Gilbert ne vegye észre. Csodálkozott, vajon miért lóg még mindig a nyakában, ha tényleg elvesztette a hitét Istenben.
- Crowley-sama - szólította meg megint Gilbert, és Crowley felemelte a fejét, hogy válaszoljon.
- Mennem kell.
- Crowley-sama, minden nap ide fogok jönni, amíg igent nem mondasz.
- Ilyen egy hűséges testvér.
- Vissza foglak lökni a dolgok közepébe, uram, ahogy te tetted velem abban a háborúban.
Figyelmen kívül hagyva szavait, Crowley elsétált.
--------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------
Crowley háza, aminek az udvara gyakorlótérré volt átalakítva, mindig tiszta volt, mert hetente egyszer jött egy cselédlány és elvégezte a házimunkát meg a takarítást. Persze Crowley eleve nem volt olyan természetű, hogy rendetlenséget vagy koszt hagyjon maga után. Hogy pontosak legyünk abban, miket csinált egy nap: szeretett sétákat tenni mindenfele, olvasott és gyakorolt különféle kardforgatási stílusokat és mozdulatokat, hogy ne rozsdásodjon be. Az étkezéseit a szomszédjai adták meg neki. Nem sokkal azután, hogy elkezdett itt élni, elkapott három rablót akik a tőle három házzal lentebbibe próbáltak betörni. Azóta az incidens óta a szomszédai, megértvén a problémákat, amikkel egy teljesen egyedül élő férfi bajlódik, fordítanak rá egy kis időt minden nap, és készítenek Crowleynak ételt. A védelem volt, amit ő nyújtott a lakók számára, cserébe minden nap házi kosztot ehetett.
Így hát nem voltak edények, amiket el kellett volna mosogatni, és ételt sem kellett készíteni.
Mindent összevetve, ott élni kényelmes volt, és ő bizony csendesen el tudta volna tölteni a napjait anélkül, hogy rendszeresen meg kelljen jelennie a lovagoknál, vagy épp anélkül is, hogy belerángatódna a lovagok belső viszályaiba.
Az ebédlőasztalhoz leülve, Crowley újra átgondolta, mi történt aznap. Amit Gilbert mondott, azon, hogy ajánlani szeretné Crowleyt jelöltnek a mesteri címre.
Fogalma se volt, hogyan jött össze neki ez az ötlet, de bizonyára valami politikai játszmához kapcsolódik.
Csak a képességeit nézve, Crowleyt ajánlani biztosan nem volt egy rossz választás. A nemesek közt a Eusford család, amibe született, semmilyen szempontból nem volt egy alacsony rangú család.
Mint a harmadik fiú a családban, nem volt se vagyon, vagy földbirtok, amit örökölhetett volna; épp ezért választott úgy, hogy Isten lovagjának útjára tér, abban reménykedve, hogy megbecsülést nyer csatákban. Ha most Mesterré válna, elnyerve ezzel a még feljebb lépés jogát, szüksége lenne bizonyos intézkedésekre a vele egyenrangúak között.
Ekkor jött képbe az Eusford név. Ha Crowley a mesteri címre pályázást választja, az apja is elégedett lesz, semmi kétség.
Végülis mostanában a keresztes lovagok egyre és egyre inkább belevonódtak az összetett politikai döntésekbe, és még a pénzügyi kérdésekbe is kezdett beleszólásuk lenni.
- ...
Crowley nekilátott az asztalra kikészített, neki szánt hideg pörköltnek és kenyérnek. Már ebédidő volt, mégis furcsa módon nem igazán volt étvágya. Talán mert elaludt korábban, amikor tényleg nem kellett volna. De ha nem tünteti el az egész adagját, amit a szomszédban lakó családanya készített neki, akkor az biztosan megsértődik.
- Hát, ennem kéne.
Épp csak kézbe vett egy kenyérdarabot, amikor egy energikus, fiús hang az ő nevét kiáltotta az udvarról.
- Crowley-sama!
Crowley a hang irányába nézett.
- Bejövök, Crowley-sama! - és ezzel, a hang forrása, nem megvárva az engedélyt, belépett az ajtón.
Egy eleven fiú volt az 15 év körül. Kis termetű volt, ami teljesen előnytelen egy lovag számára, de mégis egy hosszú barna palástot hordott, vörös kereszttel a mellkasán. Egy apród volt, Jose.
Amint visszatért a háborúból, Crowley azonnal feloszlatta azt a lovagcsapatot, akik alatta szolgáltak. Viszont egy fél évvel ezelőtt Joset kijelölték hozzá, aki azóta is állandó fejfájást okozott neki, mivel nem számított, hányszor mondta neki, hogy ne jöjjön, Jose csak jött hívatlanul, minden nap, tekintet nélkül a kérésére.
- Crowley-sama! Köszönöm, hogy a ma reggeli gyakorlatokat is felügyelted!
- Bocsáss meg, Jose, de nem osztom meg veled az ebédem. - informálta a fiút Crowley.
- Uram, nem is számítottam volna tőled arra, hogy megteszed, épp ezért már elfogyasztottam az enyémet, és azután jöttem ide!
- Én pedig nyomatékosan emlékeztetlek rá, hogy már mondtam, ne gyere ide többször.
- Hát, azt nem tehetem meg, uram. Azt a parancsot kaptam, hogy kövesselek és szolgáljalak, Crowley-sama!
- Semmi jó nem fog kisülni abból, hogy olyasvalaki mellett töltöd az idődet, mint én.
De valamilyen oknál fogva Jose megajándékozta egy büszke nézéssel.
- Teljesen biztos vagyok benne, hogy ez nem így van! Crowley Eusford-samát szolgálni, a keresztes hadjárat hősét, egy hatalmas megtiszteltetés, amit szerény személyem nem érdemel meg! - mondta egy lehetetlenül fényes és napos mosollyal az arcán.
Ezt a kört elvesztvén, Crowley erőltetetten elmosolyodott.
- A hős, huh.
Ezt már hallotta ma korábban, és bizony Jose beszédével együtt a mai incidensek kitették az egy napra kibírható hősözés hallgatását.
Nem említve, hogy elsősorban ő nem tartotta magát hősnek.
Végül pedig, egy keresztes lovag számára csatában meghalni a legnagyobb megtiszteltetésnek kellett volna lennie. A megadásról szó sem lehet, különösen a magasabb rangú lovagok számára. Ha ez így van, akkor mégis miféle megtiszteltetés jutott Crowley legyőzött és visszavonulót fújt Parancsnokának?
Eközben Jose élénken folytatta.
- Például, ma is kérdeztem más túlélő lovagokat a hősies tetteidről a háborúban, amiket ők is megéltek. Elmondhatom neked, hogy miket mondtak nekem?
- Persze, hogy nem, szükséges egyáltalán kérdezned?
- Kérlek engedd meg nekem!
- Nem. Mellesleg, miért is kéne hallgatnom történeteket magamról, ráadásul tőled?
- Mert arra gondoltam, esetleg elfelejtetted őket!
- Komolyan beszélsz egyáltalán?
De Jose halál komolyan nézett rá. Bármihez, amit csinált, ilyen nagy erőfeszítésekkel állt hozzá. Istenben teljes szívéből bízva reményt talált a keresztes lovagok közt és végtelenül tisztelte mesterét, Crowleyt.
Az összes apród ezen a szinten nem-nemesi családokból származott. Jose se volt kivétel innen, egy szegény családból származott, legalábbis úgy hallotta Crowley. Egy olyan világból jőve, ahol a "tisztelet" nem létezik, ő mégis az életét a tisztelet és büszkeség útjára helyezte.
A hozzá hasonló gyerekek haltak meg azon a csatamezőn, tömegesen, mint a legyek.
De Isten egyszer sem, egyik olyan tiszta szívű gyerekre sem akik annyira hittek benne, mosolygott rá. Egyszer sem, senkire sem.
- Ebben az esetben engedd meg hogy a hősi tetteidről szóló történeteket a vacsoránál meséljem el. - mondta Jose.
- Te jó ég, legalább estére menj haza.
- Most, hogy szóba jött, uram, van bármi terved a délutánra? Van bármi, amiben segíthetek neked?
- Semmiben sem lenne szükségem a segítségedre.
- Akkor Crowley-sama, pontosan mit fogsz csinálni ma délután?
- Hm~ Csak ki akartam mozdulni és megnézni, hogy nincs-e bármi ami zavarja a publikum békéjét. Mert nem járja, hogy a semmiért kapom az ételt. Szóval Jose, vedd ezt a nap végének és menj haza.
De Jose cseppet se akarta ezt tenni, feltüzelt izgalom volt olvasható az egész arcán.
- Értem! Ennél többet nem tudnék elképzelni, Crowley-sama! Azt mondják a publikum békéjét védeni egy lovag legfontosabb feladata! Kérlek engedd meg, hogy csatlakozzak hozzád!
Szóval csatlakozni akart, huh.
Crowley felsóhajtott. Haaa, és a keze újra a nyakában lógó rózsafüzérhez nyúlt.
Megszokásból tette.
Hogy a te szíved Istennel egy legyen. Mindig Istennel.
Azelőtt a háború előtt semmi kétsége sem volt, hogy Isten a szívében él, legalábbis addig...
--------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------
Az utca emberei nem mentek el mellette anélkül, hogy ne köszöntek volna.
- Lovag-sama.
- Templomos-sama.
- Köszönjük, hogy felügyelsz.
Az egyetlen aki válaszolt ezekre a köszöntésekre az Jose volt, azzal, hogy büszkén kihúzta magát és tiszteletteljesen Crowleyra nézett.
Az a nézés pokoli idegesítő volt. Ezért Crowley lenézett rá és megjegyezte.
- Idegesítő vagy, Jose.
- Eh?! De nem is mondtam semmit!
- A mód ahogy viselkedsz idegesítő.
- Eeeeh?! Ez esetben bocsánatot kérek! - ezzel hátrébb is lépett egyet.
A következő megszólalása Crowley mögül jött.
- De azt kell mondjam, népszerű vagy ahogy mindig, Crowley-sama.
- Ez azért van mert hordod azt a feltűnő uniformist. Általában nem ennyi ember köszön nekem. - válaszolta Crowley.
Bár Crowley mindig hordott kardot, de mindennapokra az olyan ruhákat preferálta, amik nem tették egyértelművé, hogy ő egy lovag. Ezért majdnem mindig senki se érezte úgy, hogy bármit is mondania kéne neki.
Ennyire különböző volt az emberek hozzáállása attól függően, hogy látták-e vagy sem az uniformist.
A Keresztes Lovagok jele egyre több jelentőséget nyert napról napra.
Eközben Jose megszólalt.
- Bocsáss meg, de ezek az emberek nem nekem biccentenek, aki hordja az uniformist, hanem neked, Crowley-sama. Ez feltehetőleg azért van, mert leküzdhetetlen különbségek vannak közöttünk megjelenésben és méltóságban.
- ...
- Minden nap imádkozok Istenhez, hogy olyan magas és izmos legyek, mint te, Crowley-sama.
- Huh? Komolyan valami ilyesmiért imádkozol? - Crowley nem bírta megállni, hogy ne reagáljon így.
Jose ezt engedélynek vette arra, hogy megint mellette mehessen és válaszolt.
- Igen, ezt teszem! Ez az álmom. Ma reggel is a templomban imádkoztam megint, hogy olyan legyek mint te. - ekkor felnézett Crowleyra - Crowley-sama... Mikor jársz misére?
- Én?
- Igen, uram. Most, hogy belegondolok, nem szoktalak látni misén. Lehetséges lenne, hogyha valaki olyan lenyűgöző lovaggá válik, mint te, akkor lehetőséget kap arra, hogy valahova máshova járjon?
Crowley megérintette a rózsafüzért a nyakán, mielőtt válaszolt.
- Túléltem az imádkozással azon a csatamezőn, szóval Istennek most bőven elég az, hogy rámnéz néha.
- Azon a csatamezőn... Úgy érted, amikor részt vettél a keresztes hadjáratokban? - Jose próbálta visszafogni a hangját, de a szemei úgy felcsillantak, hogy azt nem lehetett nem észrevenni.
Na most ez nem egy jó téma a beszélgetésre, gondolta Crowley.
Jose közben feltette következő kérdését.
- Miért imádkoztál, amikor a csatamezőn voltál?
Ekkor Crowley megpróbálta visszaidézni, hogy miért is imádkozott abban a háborúban.
- Hát, nem volt semmi nemes szándék bennük, csak önző kívánságok amiket kínos hangosan kimondani, mint például ha lehet éljem túl a mát, vagy ha lehet nyilaid nem engem érjenek.
- Akkor az Úr megadta vágyaid! Hiszen mindenek után rengeteg erős pogányt vágtál le Egyiptomban és hős lettél, Crowley-sama!
Megint itt volt a "hős" szó. Mintha mindenki és mindenki anyja nem tudna ma anélkül élni, hogy ne mondana "hőst".
De elvesztettem a háborút - válaszolta Crowley. - Talán mert túl gyenge voltam... Vagy mert nem imádkoztam elég erősen.
- Te egyértelműen nem vagy gyenge, Crowley-sama! És én biztos vagyok benne, hogy az a vereség egy próba amit a mi Urunk küldött! Ez azért van, mer az Úr annyira szeret téged, hogy meg akarja neked adni az esélyt, hogy még erősebb legyél!
Ez egy nagyon lovagias hozzáállás volt. Talán jobb lett volna Joset edzeni és a tanítványává tenni, semmit a mostani Josefet.
Crowley kuncogott és megveregette Jose fejét.
- Te jó ég... Te biztosan egy jó lovag leszel.
- T-tényleg, uram?!
Crowley nevetett Jose arcán, amint az elpirult és ragyogott a bóktól. Volt idő, amikor ő benne is így tüzelt a szenvedély az ideálja iránt? Nem tudott már rá emlékezni.
Miután egy ideig rótták az utcákat, egy kisebbfajta tömeg, amely egy szűk sikátor bejárata előtt gyülekezett, jött a képbe. A városi nép óvatosan kukucskált be a sikátorba biztonságos távolságból.
- Crowley-sama, gondolod valami történt...?
- Hm. Menjünk és nézzük meg.
- Igenis, uram!
Ketten közelebb mentek. A karjával utat kérve a tömegben, Crowley annak elejére állt, közvetlen a sikátor bejáratával szemben.
Még csak kora délután volt, de a sikátor már sötét és koszos volt, olyan kísérteties atmoszférája volt, mintha a Pokol kapuja nyílt volna onnan.
Crowley mögött Jose elkezdte kérdezgetni az összegyűlt álldogálókat.
- Mégis mi történt itt?
Egy középkorú férfi válaszolt neki.
- Óh, lovag-sama. Sajnáljuk, de mi magunk sem tudjuk jól.
- Akkor miért zsúfolódtok össze ezen a helyen, ha nem tudjátok?
- Ah, hát, lovag-sama... Neked sem kellene inkább odamenned. Úgy hallottam, valami borzalmas van ott...
- Valami borzalmas? Mi pontosan?
- Egy szörnyeteg. Az a fajta, amelyik megöli az embereket azzal, hogy kiszívja a vérüket.
- Vér? Más szóval egy gyilkos van ott?
- Így igaz, uram.
Jose átfurakodott a tömegen, hogy Crowley mellé álljon.
- Gyilkosságnak tűnik, Crowley-sama.
Crowley bólintott, majd egyenesen a sikátor felé vette az irányt.
- Ah, Crowley-sama!
Jose próbált utánamenni, de Crowley parancsot adott neki.
- Mondd mindenkinek, hogy maradjon távol egy ideig ettől a helytől. Bemegyek és kinyomozom mi történt.
- T-te kinyomozod?! - kiáltott egy férfi.
Crowley nem válaszolt, helyette azonban Jose felszólalt.
- Ne aggódjatok és hagyjátok ezt Crowley Eustford-samára. Amint azt látod is, Crowley-sama egy keresztes lo-
- Jose.
- Emm, ah, igen, uram?
- Fogd be.
- E-elnézést kérek, uram. Mindenesetre, mindenki, ahogy mondtam, hagyjátok ezt Crowley-samára és maradjatok távol a helytől.
De egy nő megjegyzést tett.
- Lovag-sama, veszélyes oda egyedül bemenni. Az a szörnyeteg már számos emberrel végzett.
Egyértelműen Crowleyt szólította meg.
Crowley megfordította a fejét, hogy szemügyre vegye. A többi városi lakótól eltérve ő elég hiányos öltözéket viselt. Valószínűleg egy prostituált. A ruhája tekintélyes belátást engedett a formás lábaira, nagy mellei szinte kibuggyantak a dekoltázsából. Egészen csinos arca is volt. A bőrének volt egy bronzos beütése, ami olyan hatást keltett mintha vérvonalába külföldi vér is keveredett volna.
A nő láthatóan a sírás határán állt, ahogy elmesélte a történteket.
- Egy szörnyetegről van szó, aki csak a hozzám hasonló nőket nézi ki prédának és öli meg. Már nagyon sokakat megölt közülünk.
- Ha már számos ember közületek meghalt, akkor miért nem tesz senki se valamit?
- Mert senki se mozdítja a kisujját se pár megölt prostituáltért, de az előző hat hónapban közülünk harmincat megölt az Éjszaka Ördöge.
Szóval már nevet is adtak neki - az Éjszaka Ördöge. Valóban, ha valaki megölt harminc embert a városban, azt szörnynek neveznék.
Embereket ölni városban gyilkossá tesz. De embereket ölni a csatamezőn, azért hősként üdvözölnek.
A nő megint megszólította Crowleyt.
- Épp ezért egyedül odamenni-
- Köszönöm a figyelmeztetést. - szakította félbe Crowley mosollyal az arcán.
- De...
A nő nem akarta feladni, és ez felhúzta Joset.
- Hé, túlmész a határon, prostituált! Van fogalmad róla egyáltalán kicsoda ez a sze-
- Jose. Csak a dolgod tedd. - szakította félbe Crowley, kiengedve egy kicsit a haragjából a hangszínébe is.
- Oh - állt el Jose lélegzete, és tátogott párat a szája, mint egy hal, mielőtt kijött belőle egy akadozó bocsánatkérés, és folytatta a kíváncsiskodók eltakarítását az útból.
Crowley bement a sikátorba.
A pillanatban amikor belépett, a bűz amit olyan jól ismert abból a háborúból megtöltötte az érzékeit.
A vér és halál illata.
A háborús jelenetek újra előjöttek az emlékezetében. Hullahegyek látványa, mind a társai, mind a pogányok testei.
- ... - lejjebb menve a sikátorban, hamar és alaposabb körülnézés nélkül talált egy hullát.
Egy nőé volt az, a földön elterülve feküdt. Egyértelműen prostituált volt. Meztelen volt, és a torka elvágva. De...
- Miért nincs több vér?
A földön és a hozzá közel lévő falon ugyan voltak vérnyomok, feltehetőleg akkor loccsantak oda, amikor a gyilkos felvágta az áldozat torkát, de egy olyan áldozathoz képest, akit a torka felvágásával öltek meg, a kiömlött vér mennyisége messze nem volt elég. A körülményekhez méltán nem lett volna furcsa, ha vérpocsolya terül el a földön, de nem volt sehol se.
Crowley megközelítette a hullát. A hajánál fogva megemelte az áldozat fejét, hogy pillantást vethessen az arcára. Úgy halt meg, hogy a rettegés eltorzítva hagyta a vonásait. Emellett egy csepp vér sem folyt ki a sebből a mozdulás hatására sem. Úgy amblokk túl kevés vér mindenhol.
- Valahogyan kiszívták a vérét? - mormogta az orra alatt csendesen.
Hagyva, hogy a nő feje visszaessen a földre, felállt. Nem ez a nő volt az egyetlen áldozat.
Hét másik áldozat volt a falhoz rögzítve, valami cölöpszerűséggel. Hét halott test lógott fejjel lefelé, lábakon összekötött kötél a falba vert cölöpre akasztva.
Mindegyiküknek fel volt vágva a torka - pontosan olyan módon, ahogy az ember egy nyúlból akarná a vért kifolyatni. Már ha valami vödörhöz hasonló volt a testek alá rakva, hogy összegyűjtse a vért, különben kész medencényi lenne a vérből alattuk, semmi kétség.
Ami azt jelentette, a gyilkos célja a vér összegyűjtése és elvitele volt.
De mi célból?
Amikor Crowley belegondolt, a fejében újra lejátszódott egy emlék abból a háborúból. Az utolsó emléke ami volt, egy szörnyetegről. A gyönyörű szörnyeteg, amint elragadtatott arckifejezéssel életet adó vért szívott ki az emberáldozatának nyakából.
De annak egy hallucinációnak kellett lennie. Az a véres háború meggyengítette a szívét és Isten elhagyta, ezért végezte annak a hallucinációnak a megpillantásával.
Valóságban semmilyen vérszívó szörnyeteg nem létezhetett.
- De továbbra is, ez... - suttogta Crowley, és erős késztetést érzett, hogy megérintse a rózsafüzért a nyakán, mint segélykérő gesztus, de abban a pillanatban egy hangot hallott a háta mögül
- Ufwáh... Ez a szag szörnyű. - mondta Jose, Crowley felé közeledve. A szemeivel felnézvén a lógó testeket bámulva, feltette az egyértelmű válasszal bíró kérdést.
- Mégis mi a fene ez?
- Hullák, természetesen. - válaszolta Crowley.
- Igen, azt látom, uram. Agh, Szent Isten, nem bírom ezt a bűzt. Le vagyok nyűgözve, hogy ilyen egyszerűen megbirkózol vele, Crowley-sama.
- Bűz? Aah... Hát, én hozzászoktam a körülöttem lévő halott testekhez, azt hiszem.
- Ez olyasmi, amihez hozzá lehet szokni? Ahogy az Crowley-sama, tőled elvárható. Tanulni fogom tőled, uram.
Crowleynak fogalma se volt, mi folyik Jose fejében, de a fiú megpróbált egy jó mély levegőt venni, hogy aztán az fuldoklással záruljon. Joset tüsszögve látva, Crowley nem szándékosan, de végül eleresztett egy elfojtott kuncogást, a tragikus körülmények ellenére.
Jose tényleg egy tisztaszívű gyermek volt. Hogy őszinték legyünk, Crowley soha nem akarta volna, hogy Josenak bármilyen csatatérre is be kelljen tennie a lábát. Ez a fiú, az aprócska termetével és kedvességével, egyszerűen csak nem harcra való volt. Ha valaha is frontra kellene mennie, egy bűzlő hullává válna a társai számára semmi perc alatt.
A harcban Isten nem volt kedves a gyengékhez.
Miközben a fellógatott testeket nézte, Jose kérdezett, a hangjában felindultsággal.
- Lehetséges, hogy ez boszorkány műve vagy valami hasonlóé?
Valóban, a bűntény helyszíne eléggé bűzlött a fekete mágiától. Mintha valami rituálé lenne azoktól, akik a Sátánt imádták.
Sátánt... a vérszívó sátán.
- Talán jobb lenne, ha ezzel a Templomos Lovagok birkóznának meg.
- Mennem kéne jelenteni, uram?
- Igen, ebben számítok rád.
- Természetesen, uram! Azonnal vissza is jövök! - Jose kisietett a sikátorból.
Eközben, épp mikor Crowley eldöntötte, hogy esetleges hátramaradt nyomok után néz a helyszínen és megvizsgálja a testeket, valaki más hangját hallotta a háta mögül.
- Uhuhuh, mégis mink van itt? Mi ez a káprázatos kilátás~?
A hang nevetett és furán komolytalan volt.
A Templomos Lovagok egyike ilyen hamar ideért volna? Noha ez nehezen lehetett volna a helyzet, számításba véve, hogy Jose csak egy kicsivel korábban rohant ki a sikátorból.
- ... - Crowley hátrafordult, és egy furcsamód szórakozó férfit talált a háta mögött, már-már földöntúli szépséggel rendelkezőt.
A férfinek hosszú ezüst haja és sápadt bőre volt, majdnem átlátszó - az a fajta bőr, amin keresztül majdhogynem át lehet látni a vénákra. A ruhák, amiket viselt, szintúgy drágának és személyre szabottnak tűntek.
Még a magas rangú lovagok se engedhettek meg maguknak ilyen ruhákat. Ami azt jelentette, a férfi vagy egy virágzó kereskedőcsalád tagja, vagy...
- ...Nemes lennél?
Amikor a kérdést feltette, a férfi megint felnevetett, és Crowleyra nézve így szólt.
- És te lennél a gyilkos?
Nem sokan bírnának elég lélekjelenléttel ahhoz, hogy viccelődjenek ebben a szituációban. Végülis ezen a helyen nyolc hulla vette körül őket, és az összes áldozat zavaróan bizarr módon volt meggyilkolva. A büdös hullák, a levegőben lógva, még Joset is, akit pedig minden nap arra próbáltak felkészíteni, hogy az ehhez hasonló dolgokat kibírja, majdhogynem félénkké tette.
Egy ilyen helyen mint ez, ez a férfi csak nevetett könnyű szívvel. Ez Crowley idegeit pattanásig feszítette: mi van, ha ez a fickó volt a gyilkos. Ahogy ennek az esélye megfordult a fejében, az izmok a jobb karjában megfeszültek, és készen állt rá, hogy bármelyik pillanatban előrántsa a derekára kötött kardot.
Ha a fickó egy képzett katona volt, akkor észre kellett vennie ezt az apró mozdulatot. Nem is, Crowley szándékosan feltűnően csinálta a mozdulatot, hogy a másik férfi mindenképp észrevegye.
Ha ő lett volna a tettes, akkor Crowley levágta volna a fejét és végzett volna vele. Bármilyen gyanús mozdulat a figurától, és Crowley kardja lefejezte volna. Crowley már előre elképzelte fejben a jelenetet.
De a gyönyörű férfi előtte semmilyen reakciót nem mutatott Crowley izmainak megfeszülésére.
Védtelenül, láthatóan a védelmét teljesen leengedve, figyelmét a lógó testekre fordította.
- Hát, a te magasságoddal és alaposan edzett testeddel még lehetséges is lenne így felemelni a hullákat, de számomra ez már esélytelen. Mellesleg még neked is sok munka lenne mind a hetet fellógatni. Ha te vagy a gyilkos, mégis hogyan csináltad? - kérdezte. A szavak úgy hangzottak, mintha a férfi az ártatlanságát próbálná bizonyítani.
Igaza volt: a műveletet eléggé lehetetlennek tűnt egyedül végrehajtani. Még ha sikerül is, tekintélyes mennyiségű időre lenne szükség, és ez a férfi az ő kiállásával és testével nem tűnt képesnek a dologra.
Nem arról volt szó, hogy alacsony lenne, de vékony volt, és nem mutatta semmilyen jelét bármilyen fizikai edzettségnek.
Crowley lenyugodott és megszólalt.
- Ha én lennék a gyilkos, te már halott lennél.
- Akkor ki vagy?
- Egy lovag. Egy Templomos Lovag. A nevem Crowley Eusford.
Ahogy Crowley bemutatta magát, a férfi elfordította a fejét és ránézett, lassan végigjáratta rajta a tekintetét, elismerő arckifejezéssel, majd valami oknál fogva vidáman így szólt.
- Crowley-kun, a Eusford családból, értem. Rendben, emlékezni fogok a nevedre.
Szóval ismerte a Eusfordokat. Úgy nézett ki, tényleg egy nemesember.
- És te ki lennél? - kérdezte Crowley.
A gyönyörű férfi elárulta a nevét.
- Ferid Bathory. Igen, nemesi származású vagyok, de csak egy vidéki arisztokrata családból, úgyhogy nem szükséges olyan udvariasnak lenned velem. Végülis te magad is nemesi származású vagy, nemde?
Crowley felnevetett.
- Igen, de én csak a harmadik fiú vagyok, semmivel, amit örökölhetnék.
Bárhogy is, ezen Ferid is kuncogott.
- Akkor hát vegyük úgy, hogy én is harmadik fiú vagyok és tekintsük el a formaságoktól, Crowley-kun. Óh, magyarán te is egyszerűen hívj engem "Ferid-kunnak".
Micsoda könnyed férfi.
Crowley erre visszakérdezett.
- Mi, erre komolyan kellene válaszolnom?
- Ha lehetséges.
- Máris lekezelsz engem, nemde?
- Nem, ez nem állt szándékomban... De mégis, egyetlen ok van, amiért egy ember prostituáltakkal teli helyre megy. Én nőt venni jöttem ide. Vagy mi, te inkább az a fajta vagy, aki pap helyett prédikál a prostituáltaknak, Crowley-kun? Milyen taszító. - vágta rá Ferid, láthatóan túlságosan is jól szórakozva.
Crowley kezdte azt hinni, hogy a könnyedség mellett a férfi finoman szólva idegesítő.
- Azt gondolnám, semmi dolgod itt, hiszen a nemesek számára megvannak a nemeseknek való bordélyházak. - véletlenül sikerült elveszítenie az udvariasságából valamennyit. Ferid vigyorgott ezen.
- Én meg azt gondolnám, hogy te sem vagy különb. De mindenki halálra unná magát, hogyha minden nap ugyanazt az ételt enné, nem igaz?
- Hát, erre nem tudok mit mondani. Én nem veszek nőt.
- Eh, akkor szűz vagy?
Crowley ezt a kérdést nem méltatta válaszra.
De Ferid szélesen vigyorogva folytatta.
- Nem, az lehetetlen. Ezzel a testtel és arccal esélyed sincs arra, hogy a nők egyedül hagyjanak.
Ezzel Ferid kinyúlt, hogy megérintse Crowley mellkasát.
De Crowley elkapta a karját, mielőtt megtehette volna. Egy vékony karról volt szó, egy olyanról, amelyet könnyedén eltörhetett volna, ha akarna.
De Ferid csak folytatta vidáman.
- Nem említve az ellenállhatatlan kísértést, mint Templomos Lovag. Jelentkezéskor mind leteszitek az esküt a tisztességes, nem túlzó életmódra, ártatlanságra és hűségre, de valójában mind úsztok a pénzben, nőkben és kapzsiságban, nem? A nők, akikkel együtt hálsz, nem ebből a szegény negyedből származnak, hanem a nemesség tagjai, igazam van?
Crowley rábámult Feridre.
- Nem vagy te egy kicsit túl érdeklődő?
- Az lennék?
- Szodomita vagy, nem?
Szodomita a Bibliában a paráználkodó személy, használják mindenféle perverzióra, de Crowley itt leginkább a homoszexualitásra gondol.
- Nem épp most mondtam neked, hogy nőt venni jöttem ide?
Crowley visszalökte Ferid kezét, és távolságot teremtett közte és a férfi közt.
- Bármilyen ügyből is jöttél, ez a hely most már kizárva. Az összes nő halott. - mondta ezután.
Ferid egy újabb vidám nevetést hallatott.
- Igaz, nem úgy néz ki mintha bárkit is elcsípnék ma. De hát, ez lehet az esélyem, hogy csináljam egyszer egy hullával is.
Ahogy ezt a mértéktelenül bizarr dolgot mondta, leguggolt a legközelebb fekvő hulla mellé, hogy megérintse.
- Mit csinálsz? - kérdezte Crowley.
Ferid eközben egyik ujját az áldozat nyakán tátongó sebbe dugta. Cuppogó hang töltötte be a teret, ahogy a sebben kotorászott.
Milyen beteg, gondolta Crowley, de a körülmények között tanácsosabb volt megpróbálni információkat kiszedni a férfiból, aki megőrizte a józanságát a helyzet ellenére, semmint a városlakókból, akik babonásak voltak, és reszkettek a félelemtől egy ismeretlen szörnyeteg miatt, úgyhogy Crowley folytatta a kérdezősködést.
- Te...
- Szólíts "Ferid-kunnak".
- Rendben, Ferid-kun, szóval gyakori látogató vagy ezen a helyen?
- Fogalmazhatunk így is, legalábbis az utóbbi egy-két hónapban.
- Akkor tudtad, hogy ezek a gyilkosságok már egy ideje folynak? Több mint harminc nőt öltek már meg, ahogy hallottam.
- Olyan érzésem van, mintha már hallottam volna róla valamelyik nőtől... Aah~ Most, hogy belegondolok, volt egy lány aki egy nevetséges sztorit mondott nekem az ágyban egy vérszívó szörnyetegről - egy vámpírról - aki időnként felbukkan. Szükségtelen mondani, hogy nem hittem neki. De azt kell mondjam, miután láttam ezt, határozottabban nyitott vagyok a hitre. - válaszolta Ferid.
- Pontosan miben hinni? - kérdezte Crowley.
- Hogy a vámpírok léteznek.
- Semmi esetre sem.
- Miért ne? Hiszel Isten létezésében, de elutasítod a vámpírok létezését?
Ez alatt a megállapítás alatt bizony olvadozott a jég. Attól függően, hogy ezt ki hallja meg, megvolt az esélye, hogy Feridet erkölcstelen eretnekként bélyegzik meg.
- Jobban tennéd, ha óvatosabb lennél ilyen nyilatkozásokkor. - figyelmeztette Crowley Feridet, rá lenézvén.
- Óh? Aggódsz értem, mikor még csak most találkoztunk?
Ferid arca, ahogy boldogan felnézett Crowleyra, annyira ártatlan volt, hogy Crowley haragja leeresztett. De továbbra is...
- Azt tanácsolom neked, hogy ne mondj ilyen dolgokat más templomosok előtt. A körülmények így is elég abnormálisak anélkül is, hogy olajat öntenél a tűzre. Egy boszorkány vagy az ördög imádóinak belekeveredésének lehetősége lesz kivizsgálva. Szóval ha tudod, mi a jó neked, akkor inkább tartsd vissza a meggondolatlan megjegyzéseid. Bár az már más történet ha te vagy a gyilkos és egy sátánista ezzel együtt.
Ferid elengedett egy nevetést.
- Én soha! Én soha! Én is Isten gyermeke vagyok. Még templomba is megyek rendszeresen~
Ahogy erről informálta Crowleyt, kiszedne az ujját az áldozat nyakából.
Akkor pedig egy hang jött mögülük.
- Crowley-sama!
Crowley megfordította a fejét. Jose visszajött, de egy templomos lovag sem volt vele. Feltehetőleg még előttük idesietett.
- Ki ez a cukifiú? A szeretőd? - kommentálta Ferid.
Ezt figyelemre nem méltatva, Crowley kérdezett, kérdését Josenak címezve.
- Akkor hát? Jönnek?
- Igen! Itt lesznek hamarosan!
- Látom. Akkor az én munkám végetért itt.
- Óh ne... Mindenki siet ide, mert ez az esélyük, hogy lássanak, Crowley-sama.
Eggyel több ok arra, amiért azonnal távoznia kell.
Ha megint látná őket, csak nyaggatnák őt megint, hogy mennyire szeretnék hogy visszatérjen.
Ezért Crowley így szólt.
- Jose.
- Igen, uram?
- Ezt rád hagyom. Figyelj oda, hogy a templomosok alaposan kivizsgálják ezt az ügyet.
- Eh? De...
A válaszát ignorálva Crowley otthagyta Joset, mint felelőst és a sikátor kijárata felé fordult.
- Áh, várj egy percet. Én is elmegyek. Ha te nem vagy közel, én egy boszorkány vadászatának a célpontja leszek~ - mondta Ferid, őt követve, de Crowley egy pillantást sem pazarolt rá.
Már így is túl későre fogta a távozását. A sikátor bejárata előtt számos templomos lovagba ütközött.
A vezetőjük Gilbert volt. A többiek szintúgy magas rangú lovagok voltak, akiket ismert, és az ő apródjaik, kb. húsz ember. Micsoda nagy gyülekezet. A kérdés az volt, hogy mindannyian azért jöttek ide, hogy elkapják a sátánistát, vagy azért, hogy megismerjék Crowleyt szemtől-szembe?
- Crowley-sama. Amikor hallottuk, hogy segítséget kérsz, azonnal sietve jöttünk hozzád. Mindannyian boldogan segítenénk neked. - mondta Gilbert.
Úgy nézett ki, a motivációjuk az utóbbi volt.
- Ez mellékes. Ebben a sikátorban nyolc nőt öltek meg. Kérlek, nyomozzátok ki és tartóztassátok le a gyilkost.
Ekkor Gilbert belesett Crowley mögé a sikátorba.
- Azt hallottam, hogy az ördög imádói állnak az ügy mögött.
- Menj és nézd meg a saját szemeiddel.
- Akkor, engedd meg, hogy együtt menjünk...
De Crowley megrázta a fejét.
- Ezután még máshova is kell mennem.
- Crowley-sama, tudatában vagyok annak, hogy ez hazugság. Nem szándékozom hagyni, hogy megint elfuss valami...
Ferid ezt a pillanatot választotta, hogy előlépjen Crowley háta mögül.
- Hát~ Pedig ez igaz~ Én hívtam meg Crowley-kunt egy vacsorára amit ma tartok a birtokomon... Ha már egyszer belekeveredtünk ebbe a furcsa ügybe. De most, hogy ti, a Templomos Lovagrend itt vagytok, már semmi miatt nem kell aggódnom. Óh fiúk, olyan boldog vagyok, hogy itt látlak titeket! Most a városlakók nyugalma biztosítva van, és oda tudunk érni a vacsorára időben. - mondta mosolyogva Ferid.
Crowley úgy gondolta, hogy a maga módján segíteni próbál neki.
Gilbert Feridre nézett, de nem mondott semmit. Biztos meglepődött Ferid hirtelen felbukkanásától és attól, ahogy a férfi beszélt hozzá, amiből egyértelmű volt, hogy nemessel van dolga.
- Most pedig menjünk, Crowley-kun, ugye?
- Hm? Rendben~
- Gyerünk, gyerünk. - Ferid húzni próbálta maga után. Egy bólintással Crowley követte is. Ezt látva Gilbert felcsattant.
- Jose.
- I-igen, uram! Miben segíthetek, Gilbert-sama?
- Mi egy apród kötelessége?
- Ü-ühm...
- Ha mestere letéved a helyes útról, az apród egyik kötelessége, hogy visszatámogassa oda, nem gondolod? - Gilbert valami olyat próbált a lelkére kötni, amit nem kellett volna. Aztán, Crowley felé fordulva így szólt.
- Crowley-sama. Vissza fogsz jönni hozzánk. Mind hiszünk benne, hogy vissza fogsz.
De Crowley erre inkább nem válaszolt semmit, csak szép csendben követte Feridet.
Mellette Ferid felkuncogott:
- Haha, nagyon közkedvelt vagy, Crowley-kun.
Crowley megajándékozta Feridet, aki mellesleg még mindig átkarolva próbálta maga után húzni, egy fáradt nézéssel.
Egy ideig még így sétáltak, aztán az első sarok után Crowley kirántotta a karját Ferid fogásából.
- Ennek elégnek kell lennie.
- Tényleg? Szóval hogy tetszett?
- Mi?
- Segítettem neked? - kérdezte Ferid arcátlanul.
Crowley próbált úgy nézni, hogy közben látszódjon a Feridről alkotott rossz véleménye, miközben válaszolt.
- Hát, azt hiszem.
- Lenne kedved már megköszönni?
- Nem kértem a segítséged.
- Ahahaha~ Ez igaz. Mindenesetre, mit fogsz ezek után csinálni?
- Hazamegyek.
- Huh? De hát nem a vacsorapartimat kéne látogatnod ma este?
- Nem tartasz semmilyen partit ma este. Nem is lennék meghívva.
- És ha meghívlak? Gyere.
- Nem.
- Eh? Miért nem?
- Mert nem akarok elmenni valami perverz házába, akit csak most ismertem meg, és aki halottak torkába dugdossa az ujját.
Ez egy újabb nevetést váltott ki Feridből.
- Hahahaha, azért tettem, mert te láthatóan nem akartad, erre most így hívsz a fáradozásért cserébe.
Ekkor Ferid kicsit gyorsított a tempóján, és Crowleyt megelőzve megállt vele szemben. Kinyújtotta a kezét Crowley felé, azt, amelyikkel a nő nyakában is turkált. A véres ujjait kinyújtva, azok között forgatott valamit. Leginkább egy fém tűhöz hasonló penge vált láthatóvá az ujjai hegyén.
- Hm? Mi az? - kérdezte Crowley.
- Magam is ezen gondolkodom. - vont vállat Ferid.
- Azt ne mondd, hogy az áldozat torkából vetted ki?
- Ühüm. És azt gondolom, hogy ez a gyilkos fegyver.
- Mi a, nem inalhatsz csak úgy el azzal!
- Eh? Miért ne? Nem látok semmi problémát. Te és én magunktól kell megoldjuk ezt az ügyet, ennyi az egész.
- Huuuh? Miért kéne így tennünk?
- Mert mókásnak tűnik?
- Uh, Ferid-kun, te... mindenesetre ezt oda kell adnod a Templomos Lovagrendnek... - kötötte az ebet a karóhoz Crowley, de Ferid csak nevetett.
- Legyen. Tessék, itt van, csak a tiéd, Templomos Lovag-kun. - mondta, miközben Crowleynak nyújtotta a tűszerű tárgyat - Menj vissza, és add oda nekik magad. Természetesen, ha így teszel, megint mindannyian könyörögni próbálnak majd neked, hogy gyere vissza hozzájuk.
Crowley grimaszolt, ezzel még egyszer nevetésre bírva Feridet.
- Hát, azt mondanám, ne legyél ilyen megrekedt és gyere el ma este vacsorázni hozzám. Akkor arról is beszélhetünk, hogy mi legyen a következő lépésünk az ügyben.
- Nem, nincs mit csinálni legközelebb. Egyáltalán mi célod ezzel? - kérdezte Crowley.
Ferid, akinek az ujjbegyei továbbra is fürgén a tűvel játszadoztak, hirtelen abbahagyta a mozdulatot, és elismerő pillantást vetett a vékony pengére. Ezután így szólt.
- Ezüstből készült, belül üreges, a tettes az áldozatok vérét ezzel szívta vagy csapolta le, szóval a mi kis vámpírunk, aki nyolc nőt megölt abban a sikátorban, ezüstfogú. - a szavak egy szuszra jöttek ki belőle, és tovább folytatta. - De hát, semmilyen élőlénynek nem nőnek ki ezüstagyarai természetesen, magyarán valaki készítette a gyilkos fegyvert, de hát nagyon kevés szakember tud olyan kicsi nyílást készíteni egy ezüsttűre, mint ez itt, szóval aki ezt csinálta, annak híresnek kell lennie a szakmában, semmi kétség, ez pedig egy szempont, amiből már kiindulhatunk, ráadásul én szeretem a gyönyörű dolgokat, és épp ezért csak természetes, hogy vannak ismerőseim a fémművesek köreiben, szóval megkérdezzem-e tőlük, hogy ki lehet elég képzett egy ilyen tű készítéséhez?
Ez a férfi, aki mindezt egy levegővétellel mondta végig, ijesztően éles eszű, jött rá Crowley. Nem valami perverzió miatt nyomta az ujját az áldozat torkába. Azért tette, mert még azok között a körülmények között is azonnal kikövetkeztette, hogy hol van a legnagyobb esély bizonyítékokat találni.
- Kérdezhetek tőled valamit? - érdeklődött Crowley.
- Mit kérdeznél?
- A többi test-
De Ferid előre megválaszolta a kérdést.
- Nem. Kétlem, hogy bármilyen más bizonyíték maradt volna azokon. Az a hét, amelyik fel volt akasztva, egy kontrollált és kifinomult ízlés műve volt. Egy csepp vér sem maradt ott, és emellett tökéletesen egyenlő távolságokban voltak felakasztva. Mint valami műalkotás. Ezért gondolom azt, hogy a gyilkos valami nagyon kényes ember lehet. - Még egyszer megpörgette a tűt az ujjai közt, mielőtt folytatta volna. - De amikor az utolsó testre nézel... Egy vérfolt volt a falon, és a föld is össze volt mocskolva valamennyivel. A test még csak fel se volt akasztva. Lucskos. Olyan nagyon lucskos. Semmi kétség, hogy valamilyen probléma lépett fel, amikor a gyilkos az utolsó áldozattal bajlódott. Talán valamilyen váratlan ellenállással találta szemben magát, vagy valaki meglátta őket. Ilyen helyzetekben nem nehéz véletlenül valamilyen nyomot hagyni magad után. Szóval úgy döntöttem hogy megvizsgálom a sebet, és lásd, ott is volt a nyom.
Odadobta a tűt Crowleynak, és Crowley elkapta, hogy ő is megvizsgálhassa. Ha róla lett volna szó, talán észre sem veszi, hogy a tű üreges belül, olyan kicsi volt a nyílás rajta.
- Kérdezhetek még valamit? - érdeklődött megint.
- Mi az? Mi az?
- Ki vagy te?
Ettől a kérdéstől Ferid szélesen elvigyorodott.
- Én a te édes és szórakoztató barátot vagyok. - válaszolta.
Micsoda egy különccel ragadtam össze, gondolta Crowley magában. Ötlete sem volt, hogy mire gondolhat a férfi. Hogy még rosszabbá tegyük a helyzetet, ez az új "barát" ijesztően okos is volt. Crowley ösztönei elkezdték még-nem-nagyon-hangosan arra figyelmeztetni, hogy talán az együttműködés ezzel a fickóval még veszélyes is lehet.
Crowley késztetést érzett, hogy felemelje a kezét a nyakához.
De ekkor Ferid hirtelen megjegyzést szúrt közbe.
- Valószínűleg meg kéne szabadulnod ettől a szokástól, hogy megmarkolod a nyakadban lógó rózsafüzért. Mint egy gyerek, amikor a mamája szoknyáját markolássza minden alkalommal, amikor megijed, nem gondolod?
- ...
De Crowley keze még csak meg sem mozdult. Csak az izmai feszültek meg a karjában, a tudat alatti kényszerére válaszolva, de ez látszólag elég volt Feridnek arra, hogy megalapozza a megjegyzését.
Ha a férfi észre tudott venni ilyesmit, akkor korábban azt is észre kellett vennie, amikor Crowley készen állt arra, hogy előrántsa a karját. És mégis, visszagondolva a gyilkosság helyszínére, még a legkisebb reakciót sem mutatta akkor.
Miért volt ez?
Crowley ennyit még meg mert kérdezni.
- Miért nem próbáltál meg kikerülni a kardom sugarából?
Biztos volt benne, hogy a férfi megérti, mire gondol.
Ferid ránézett és válaszolt.
- Mert jó embernek néztél ki. Mellesleg, valaki, aki annyira törékeny mint én, amúgy sem tudná kikerülni a pengéd.
- ...Akkor észrevetted, hogy ki akartam rántani a kardom?
- Igen, észrevettem.
- És ennek ellenére továbbra is össze-vissza beszéltél, mint akit semmi se érdekel a világon?
- Ahogy már az előbb is elmondtam neked, jó embernek látszottál.
A fickónak hiányzott egy-két kerék az agyából - ez volt az egyetlen elképzelhető lehetőség. Tudván, hogy erőszakkal fenyegetik, a meggyilkolás lehetőségével, és ennek ellenére felelőtlenül nevetgélni és semmi reakciót nem mutatni, ez közel sem volt normális.
A férfi nem volt normális, mégis furcsán elbűvölő.
- Akkor hát, Crowley-kun. Mit fogsz tenni ezután? Megajándékozol engem azzal, hogy csatlakozol ebbe az én kis detektívjátékomba és megoldod velem az ügyet?
Épp ekkor, Jose utolérte őket.
- Crowley-sama! Ahh, úgy örülök, hogy még nem távoztál.
- Hogy megy a nyomozás? - kérdezte Crowley felé fordulva.
- Ah, a lovagok épp azon vannak, hogy begyűjtsék a testeket. - válaszolta Jose.
De azokon a testeken már nem volt semmi nyom, ami valahova vezethetne.
- Szintúgy, hogy megelőzzük, hogy egy újabb ilyen történjen, eldöntötték, hogy a szomszédban járőrözni fognak.
Ezek az intézkedések valószínűleg közel sem lesznek elegek ahhoz, hogy elkapják ezt a különös gyilkost. Ferid azt mondta, bárki is állt a gyilkosságok mögött, az kényes volt és módszeres. Ha így is volt, akkor a Templomos Lovagrend, akik nem vették komolyan a dolgot, semmi esetre sem fog úgy belekezdeni az ügy kinyomozásába, hogy el is kapja a tettest.
Ha nem hal meg egy nemes vagy utasítást nem kapnak a nyomozásra egy nagyobb támogatásért cserébe, akkor továbbra se fogják egy ujjukat se mozdítani, nem számít mennyi prostituáltat mészárolnak le.
Más szóval biztos volt azt feltételezni, hogy amíg Ferid magánakcióba nem kezd, a gyilkos nem lesz elkapva.
- Ferid-kun. - szólította meg Crowley a vérfoltos tűt nézve közben.
- Hm?
- Tényleg van nyomod ehhez a vadászhoz?
- Van. - vigyorgott Ferid.
- Akkor meg tudnád mutatni nekem most rögtön?
- Nem. Fáradt vagyok~ Szóval ma gyere el a vacsorapartimra, tölts fel a tartalékaid, és másnap folytatjuk.
Szóval úgy nézett ki, bármi áron is, de azt akarta, hogy Crowley elmenjen hozzá vacsorázni.
Azonban...
- Mi van akkor, ha elutasítom a meghívást a te kis vacsorapartidra?
- Óh, de nem fogod. - mondta Ferid, olyan arckifejezéssel, mintha tudná biztosra, hogy Crowley nem fogja, majd elővett egy kis papírdarabot a mellkasán lévő zsebből, és átnyújtotta Josenak.
- Eh? Mi ez?
- A rezidencia címe, ahol mostanság épp megszállok. Te is jöhetsz, Jose-kun. Minnél több ember jelenik meg a vacsorapartimon, annál boldogabb vagyok.
Ezzel megejtette a búcsúját, és furcsán boldogan elsétált, olyan testtartással, ami szinte túlságosan magas és egyenes volt.
- Ki volt ez? - kérdezte Jose, a távozó Feridet figyelve.
- Egy nemes, láthatóan.
- Óhhh. Öröm ismeretséget építeni egy nemesemberrel. Még a ruhája is olyan szép volt.
Valóban, a férfin minden gyanúsan szépséges volt, még a nézése, a mozgása és a beszéde is.
Egy férfi aki ilyen gyönyörű, és aki láthatóan szereti a korrupciót...
Utólagos bölcsességként pedig, a pillanat amikor elragadta ennek a férfinak a stílusa, az lett mindennek a kezdete, gondolta Crowley.
--------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------
Talán a túl sok pénz miatt az emberek tényleg elvesztik az eszüket, gondolta Crowley, miközben Ferid birtoka előtt állt, ahova meghívták.
Ferid rezidenciája egy elhagyatott helyen volt, a város szélénél.
Amikor Crowley bemutatta magát és Joset a kapunál, az késlekedés nélkül kinyílt és beengedték őket.
Bent egy tucat fiú és lány várta megjelenésüket, kórusban őket köszöntve.
Üdvözöljük, Crowley-sama, Jose-sama! Köszönjük, hogy eljöttek!
A ruhák amiket azok a fiúk és lányok viseltek elég furcsák voltak. Crowleynak ötlete sem volt, milyen anyagból készülhettek, de leginkább átlátszó fátyolokhoz hasonlítottak, és a fény mennyiségétől függően halványan látszódott a meztelen testük a fátyol mögött. Ezek az el-elkapott pillantások még sokkal obszcénebbnek érződtek, mintha a gyerekek a kezdetektől fogva meztelenek lettek volna.
Kipirult arc, Jose láthatóan sokkolva volt.
- Vááá! Mégis mi a fene ez?!
Egy perverz szabadidő-elütő hobbija, mi más, horkant fel Crowley magában. Bár egy kicsit vissza kellett fognia magát, hogy ne robbanjon ki belőle a nevetés, azon, hogy ilyen nyíltan és vidáman perverz volt ennek a birtoknak az ura.
Crowley kicsit jobban megnézte az előtte álló fiúkat-lányokat. Kivétel nélkül mindegyikükben megvolt a lehetőség, hogy elképesztően gyönyörű férfivá-nővé nőjék ki magukat.
- Ferid-sama vár rátok. Kérlek, erre gyertek. - informálta az egyik lány őket.
Crowley bólintott és folytatták útjukat a birtokon. A kastélyban találták Feridet, fülig érő szájjal.
- Helló, Crowley-kun, Jose-kun. Szóval eljöttetek, ahogy tudtam is, hogy fogtok.
Crowley bólintott megint, és egyenesen Ferid elé állt. Ahogy ezt tette, a gyerekek követték, köréjük zsúfolódtak.
- Mi a helyzet a ruháikkal? - kérdezte Feridet.
- Aranyosak, nem? Ki akarod próbálni a viselésüket?
- Ne légy nevetséges.
- De te olyan jó testalkatú vagy, biztosan remekül állnának rajtad. - fejezte ki sajnálatát Ferid, amiért Crowley leállította. De Crowley még nem fejezte be a kérdezősködést.
- Szóval mi a helyzet ezekkel a gyerekekkel? Szóval az ilyesmikre indulsz be?
Ferid megvonta a vállát.
- Nem, egyáltalán nem. Csak a kedvedre akartam tenni, Crowley-kun.
- Hát, nem sikerült.
- Óh ne! Pedig még gondoltam is, hogy talán rosszul kezdtem bele. De hát nem gond, széles skálám van gyerekektől felnőttekig. Ha látsz bárkit is akivel szívesen hálnál, csak szólj és megadom.
- Passzolnék, köszi.
- Miért?
- Mert a jövőm elég sivárnak ígérkezne, ha elfogadnám a te levedlett dolgaid.
- Hahaha, bár nem érintem meg őket, és a testük se olyasmi ami után lennék. - jegyezte meg Ferid kicsit rejtélyesen.
Crowley egyáltalán nem értette ezeket a szavakat. Nem a gyerekek teste után volt, mondta Ferid... Mégis mi a francot akart ez jelenteni?
Crowley teljesen elvesztette arról szőtt gondolatait, hogy pontosan mit csinálnak a gazdag perverzek időtöltésként.
Egy pillantást vetve oldalra, megfigyelte Joset ahogy mellette sétál lehajtott fejjel, mint aki nem tudja hova nézzen. A fiú még fiatal volt és valószínűleg nem volt még tapasztalata ilyesmikkel.
Ferid magához képest visszafogott vidámsággal figyelte a zavarba jött Joset, és Crowley felsóhajtott, hogy végül is mennyire fura helyre sikerült jönniük.
- Ferid-kun, miért mentél abba a rongyos sikátorba, ha ezek az aranyos gyerekek mind rád vártak?
- Hm~? Hát~, mert ha egyszer ráteszem valamire a kezem, amit szeretnék, azonnal el is vesztem iránta az érdeklődésem.
- Te tényleg egy ijesztő figura vagy.
- De akkor is azt gondoltad, hogy velem együttműködni szórakoztató, igaz? Máskülönben nem jöttél volna ide.
Pont a lényeget látta meg ő is. De Crowley csak ferdén rámosolygott és ennyit mondott.
- Legalábbis nem akarnék egy lovag lenni aki téged szolgál.
- Bár én szerintem meglepően jó mester vagyok.
- Nem lehetséges.
- Nem, nem, nem mondhatod ezt amíg meg nem próbálod.
- Ki van zárva.
Efféleképpen viccelődve elértek az étkezőbe.
Egy csendes és tágas terem volt. A belsejében egy nagyon kellemes aroma terjengett - finom illata az égő tömjéndaraboknak. Crowley ismerte az illatot. Az a fajta volt, ami el tudta kábítani az agyat és hallucinációkat előidézni. Hát, ebben a mennyiségben nem lehet nagyon hatása.
A terem közepére egy hosszú asztalt állítottak, rajta gyönyörű terítékkel és több étel mint amennyit bárki meg tudott volna enni.
Emellett két főre való ezüst kés és villa volt előkészítve. Ebből is meg lehetett állapítani, hogy mennyire pazarlósan gazdag is volt Ferid.
Általában a kések nem olyasmik amik az étkezőasztalon találhatóak, és ez volt az első alkalom, hogy Crowley olyan kést látott, ami olyan drága fémből készült, mint az ezüst.
Ferid helyet foglalt azon a helyen ahova nem volt előkészítve kanál és kés. Más szóval ő nem fog enni, ami arra sarkallta Crowleyt, hogy kérdezzen.
- Nem fogsz te magad is vacsorázni?
Ferid mosolygott a kérdésen.
- Eléggé madárétkű vagyok, amint láthatod.
- Ez azt jelenti, hogy az étel méreggel ízesített?
- Miért mérgezném meg?
- Hogy rávegyél azoknak a fura ruháknak a hordására? - kockáztatta meg a kérdést Crowley, és Ferid vidáman felnevetett.
- Uuupsz, micsoda baklövés a részemről. Meg kellett volna mérgeznem az ételt.
Crowley leült, és vele szemben foglalt helyet Jose.
Egy pillantásból az ételekre megállapítható volt, hogy sok a hús a tányérokon. Hivatalosan a keresztes lovagok számára a hús fogyasztása tilos volt. Pontosan három napon volt engedélyezve a fogyasztásuk egy héten. Milyen nap is volt ma?
Crowley maga már nehezen emlékezett a szigorú előírásokra a Templomos Lovagrendtől, de valaki olyan fiatal számára, mint Jose, aki még a magasabb rangú lovagoknál is szigorúbban követte az önuralmat igénylő szabályokat, ez a sok extravagáns ennivaló látványa, az orra előtt terítve, könnyen a fejébe szállhat.
Nők, ételek és bor.
És ha ez nem lett volna elég rossz, itt volt még ez az égető aroma, amitől sokan elvesztik önmaguk felett az irányítást.
Crowley figyelte Joset, aki az előtte lévő ételeket fixírozta.
Szintúgy Joset figyelve, Ferid megjegyezte:
- A türelem nem erény amikor finom étel van az orrod előtt. Úgyhogy mondjunk tósztot arra, hogy ma találkoztunk, és álljunk neki az ételnek.
Egy lány, aki a vacsoránál szolgált, fogott egy kerámiaserleget, színültig töltve vörös folyadékkal, és lerakta Ferid elé.
Valamilyen oknál fogva, Crowley számára a folyadék vérnek látszott.
Egy pillanatra a nyolc nőnek a gondolata, akiket abban a sikátorban öltek meg, keresztülfutott az emlékein. A nők akiknek a vérét kiszívták. De mit szándékozott tenni a gyilkos a kiszívott vérrel?
A vérszívó szörnyeteg.
A szörnyeteg ami emberi vért ivott.
- ... - ezek a szavak megint arra a csatatérre emlékeztették. A rémálom ami minden nap rá vadászott.
Abban a rossz álomban, a furcsa szörnyeteg ami csak egy illúzió lehet, mindig feltűnt. Vajon az a szörnyeteg azért jelent meg neki mindig, hogy megmutassa neki, milyen gyenge a szíve, amiért már soha többé be se akarja tenni a lábát csatatérre? Olyan sokszor látta már azt a rémálmot, hogy nem tudta többé megmondani.
Crowley már csak azt tudta, hogy az a szörnyeteg sose felejtett el megjelenni az álmában amit a háborúról látott minden nap.
Az a gyönyörű bronzbőrű vámpír.
Az a vámpír könnyedén megölte a társait és az agyarait a nyakukba szúrva kiszívta az életet adó vérüket.
Feridet nézve, amint felemeli a serleget ami vérre emlékeztető folyadékkal volt megtöltve, Crowley megint kérdezett.
- Mi az abban a pohárban?
- Ez? Óh, ez vörösbor. - válaszolta Ferid.
- Egy kissé túl vörös borhoz képest.
Épp akkor, a lány Jose és Crowley elé is lerakott egy-egy porcelánserleget. Ugyanolyan színű folyadékkal voltak megtöltve.
Egyértelműen alkoholszagú volt. Az illata valóban vörösbor illata volt. De továbbra is gyanúsan túl piros volt.
- Hozzáadtam pár csepp vért a mai vacsora borához, csak a játék részeként. - magyarázta Ferid - Hogy tetszik? Megteremti az atmoszférát, nem gondolod? Végül is ezután egy vérszívó szörnyet akarunk kiiktatni. - nevetett.
Szóval úgy nézett ki, ez volt az oka.
Ferid vigyorgott. - Akkor hát, hagyjuk, hadd kezdődjön el ez a vacsoraparti, igaz? A mai találkozásra és az ügy kibogozásának kezdetére. - emelte serlegét.
Jose is hasonlóan tett, láthatóan továbbra is úgy gondolta, hogy Crowley miatt lett meghívva.
Amikor Crowley, megspórolva a további nézelődést, felemelte a kezét a maga serlegével, Ferid hozzátette.
- Egy új barátságra. - és kortyolt egyet a magáéból.
Crowley szintúgy az ajkához emelte az italt. Ízlelésre is igaznak bizonyult, hogy csak pár csepp vért adtak hozzá a borhoz, mert az íze egyáltalán nem hasonlított a vér ízéhez. Az íze az olyan magas minőségű alkoholé, amilyet Crowley még soha nem ivott.
Így pedig a vacsora el is kezdődött. A beszélgetések témája mind bolondos volt. Csupa anekdotikus történetek arról, hogy utazott Ferid országokon keresztül, amik vagy megtörténtek vagy nem. Szórakoztatóak voltak a maguk módján, és a vacsora olyan szórakoztatóvá vált, amilyennek Crowley sohase várta volna.
Jose különösen sok ételt tömött magába, és olyan sebességben itta a bort nyaktörésig, hogy Crowley aggódni kezdett, nehogy megártson az egészségének. Amikor Jose szemei kezdtek le-le csukódni, Crowley szükségesnek látta, hogy szavakba öntse aggodalmát.
- Jose, ennyi neked elég lesz.
- Ah, uh, nem, még jól vagyok.
Itt Ferid közbe is szólt.
- Akkor esetleg egy újabb pohárral?
- Ferid-kun.
Ferid csak nevetett.
- Tudod, Jose-kun, azokat az átlátszó ruhákat már számodra is előkészítettem. És most, csak annyit kell elérnem, hogy bolonddá igyad magad.
Micsoda egy lehetetlen figura.
Crowley kuncogott.
- Jose, ha nem akarod magad egy életre lealázni, vedd ezt az este végének.
- Dén még rebbe vadok.
Már most kezdett romlani a beszéde, mégis makacsul itta az újratöltött serlegéből a bort. Amikor abbahagyta kicsit, valamiért folyamatosan Crowleyt kezdte bámulni.
- Tulajdonképpen, Crowley-sama, miért nem iszol egyáltalán~? Mindig olyan összeszedett vagy, ez nem fair. Kérlek ne menekülj el.
Megint egy újabb követelés, hogy ne meneküljön el, huh.
- Jose.
Te mindig, mindig ilyen vagy. Mindenki annyira rád vár, erre te mit csinálsz?
Jose. Az elég az elég.
- Te a keresztes lovagok hőse vagy, a Templomos Lovagrendé is! Az összes lovag tisztel téged. És mégis, te...
mégis meddig akarod még azt tettetni, hogy egy egyszerű kardvívás oktató vagy egy holtági városban?! Páran a lovagok közül azt mondják, hogy ez az ami Crowley-samához illik, és amikor meghallom, olyan frusztráló, és annyira bánt...! - konkrétan sírni kezdett. Hát valóban ideje volt, hogy megejtsék a távozásuk.
Crowley kérdő pillantást vetett Feridre, de Ferid még nem akarta elengedni őket.
- Nem, még nem hagyhatom, hogy távozz, Crowley-kun. Van hely számára, ahol aludhat, és én már elő is készíttettem.
- De...
- Te még csak nem is vagy részeg. Nem küldhetek haza egy vendéget anélkül, hogy nem bizonyosodtam meg arról, hogy kielégült.
Jose közbevágott.
- Figyelsz, Crowley-sama?! Ferid-sama, kérlek, oszd meg Crowley-samával a hozzáállásodat. A keresztes hadjáratokban, ez a személy, több ezer pogány ellen-
De ekkor Ferid felállt.
- Most, most, már egyértelműen részeg vagy. Miért nem mész és pihensz a maradék időben?
- Nem, én teljesen jól vagyok!
- Ella. Mutasd meg neki a szobád ahol aludhat. - parancsolta Ferid, és a legszebb lány az épp szolgálók között válaszolt.
- Igenis, uram.
Finoman megérintett Jose hátát és hozzászólt.
- Lovag-sama, kérlek erre fáradj.
- Uh, erm, um... - dadogta Jose, egyértelműen zavartan.
Hát, bizony nem minden nap látott az ember olyan gyönyörű lányt mint amilyen Ella, szóval nem mintha Crowley nem értette volna meg a helyzetét.
Eközben Ferid, miután Crowleyra pillantott, megkérdezte Joset.
- Apród-kun, tetszik neked Ella?
- Eh, uh, ah, ez, um...
- Ha szeretnél, nyugodtan hálhatsz vele.
- Tényleg?!
Mégis mennyire halvány volt a Templomos Lovagrendes esküje az önmegtartóztatásról és ártatlanságról, az Isten szerelmére?
Jose erényeire legyen mondva, hogy úgy látszott, neki is ez fordult meg a fejében.
- Ah, elnézésedet kérem, Crowley-sama. Túlléptem a határaimon. - szabadkozott Crowleyra nézve, de Crowley már mindent túl fárasztónak érzett ahhoz, hogy foglalkozzon vele, szóval intett Josenak, hogy távozzon azonnal. Lesütött szemmel Jose igyekezett kifelé az étkezőből, a gyönyörű Ella nevű lányt követve.
Crowley mosolyt erőltetett az arcára, és a figyelmét Feridre fordította.
- Ételek. Bor. Nők. Te jó ég, te az ördög embere vagy, igaz-e.
Ferid ezt széles vigyorral jutalmazta.
- Az az emberek hibája, ha romlottságba esnek~ - válaszolta, egy túlzott és teátrális gesztussal, mint egy színész aki az ördög szerepét játssza.
Crowley nevetett.
Az alatt a vacsora alatt, Ferid tényleg egyáltalán hozzá se ért az ételekhez. Végig csak bort ivott. Talán volt valami betegsége vagy valami egyéb problémája, ami ellehetetlenítette a gyomrát attól, hogy normális ételeket emésszen, merengett Crowley.
Crowley serlege megint borral lett újratöltve. Hány serlegnyit ivott meg már most?
- Te tényleg erős vagy. Igaziból már többet ittál, mint Jose-kun, de mégis, mintha nem tudnál részeg lenni? - figyelte is meg Ferid.
- Óh, nem, rendesen részeg vagyok.
- Akkor legyél még részegebb. És amikor megtetted, azt akarom, hogy többet mesélj magadról.
- Nincsenek olyan szórakoztató történeteim, amik megfelelnének egy játékos kedvű nemesember ízlésének.
- Ezen megérné elgondolkozni. Példaként szívesen hallanék arról a keresztes hadjáratról, amit Jose-kun említett korábban.
- ...
- És nem fogadom el a nemet válaszként. Te már mind hallottál az én utazásaimról korábban, nem igaz? Most a te köröd jön. Mesélj nekem hősies történetet Crowley Eusfordról.
- Nem voltak hősök abban a háborúban. - ráncolta a homlokát Crowley.
- Akkor mi volt ott?
- Semmi. Csak veszítettünk, ennyi az egész.
- Akkor had halljam azt a jeges és kemény igazat arról a vereségről. Vagy mi, tényleg csak azért jöttél, hogy megedd a saját adagod anélkül, hogy visszafizetnéd a történeteket amiket én meséltem a sajátjaiddal? Micsoda szemtelen partner vagy te.
Valószínűleg igaza volt, ez udvariatlanság lenne. Ez a bor egymagában is nagyon drága lehetett, mást nem is említve. A bort nézve amint kavargott a poharában, Crowley kissé hangosan és kiabálva beszélt.
- ...A háború ostoba. Többnyire elfeledkeztem az egészről amúgy is.
Ez hazugság volt. Majdnem minden nap látta az álmaiban. A szörnyű rémálmaiban.
És láthatóan Ferid teljesen átlátott rajta, amikor így szólt:
- Elgondolkodtató, hogy számtalan ember levágása olyasvalami, amit csak olyan könnyen el lehet felejteni.
- ...
- Az igazság az, hogy beszélni akarsz róla. De mostanáig, senki se lett volna, aki figyel. Mindannyian hősként gondolnak rád, imádkoznak, hogy legyél olyan amilyennek akarnak, várják, hogy eljátszd a szerepet.
- ...
- Mert ha te nem teszed, akkor el kell fogadniuk, hogy a háború egy vereség volt, még mielőtt elkezdődött volna, már el is dőlt a sorsa. Bár mint tényt, már mind tudják. De a keresztes lovagok számára szükséges, hogy megőrizzék a tiszteletüket. Ezért van szükségük egy nagy hősre. Rádaggatták a szerepet, de te elfutottál. Mindemellett én nem vagyok lovag. Csak egy elzüllött arisztokrata. És talán... - Ferid kinyújtotta egyik karját Crowley felé - a te új barátod. Szóval csak relaxálj és beszélj arról, ami a szívedben van. Minden erkölcstelen és lelkiismeretlen történetre itt meleg fogadtatás vár. Mi történt, elhagytad a társaid és elmenekültél? Vagy megöltél közülük párat? Szégyenletes történetek, csúnya történetek, mindegyikre oda fogok figyelni. Hagyd, hogy a szabad elméd irányítsa a hangod. Örömmel hallgatni fogom. Szóval csak próbálj mesélni.
Valamilyen oknál fogva, amikor ezt elmondta, Crowley úgy érezte, csomó oldódik a nyelvéről.
Kezdjük ott, hogy senkinek se beszélt a háborúról, amióta csak visszajött a csatatérről. Mégis miért tartott épp ott, hogy megmutassa a legbelső gondolatait és érzéseit egy férfinek, akivel csak most találkozott? Minden kész rejtély volt.
Talán a bort lehet hibáztatni. Vagy a tömjént. Vagy a furcsa báját ennek a rendhagyó nemesnek.
- Gyerünk, hadd halljam az igazi hősies meséidet, csak és kizárólag a tieidet. Mégis mit láttál azon a csatamezőn...?
Ennél a kérdésnél, a történetének szavai ömleni kezdtek Crowley szájából.
A történtekről, amik minden éjszaka újra és újrajátszódtak a rémálmaiban. Istenről, akit elvesztett azon a csatamezőn, és az igazi Ördögről, akit végül meglátott.
--------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------
Eskü Ferid itt még bolondabb volt mint most xD
VálaszTörlés