Hyakuya Mikaela ránézett a vért szívó gépezetre, és összerándult, ahogy az tűt szúrt a nyakába. A hegyes tű enyhe fájdalmat okozott, ahogy a vért gurgulázó hanggal elkezdte kiszívni.
- Guh... Aú.
Pontosan olyan érzés volt, mintha az életerejét távolítanák el a testéből. Az elméje elhomályosodott, és mindenét nehéznek érezte. Miközben ezzel a letargikus érzéssel küzdött, megszólította a mellette fekvő családtagját, aki épp hozzá hasonlóan arra volt kényszerítve, hogy a vérét adja.
- Hé, Yuu-chan.
- ...
- Yuu-chan.
- Hm? - Yuu-chan feléje nézett.
A mellette ülő Yuu-chan ugyanannyi idős volt mint ő - mindössze 12 éves. Kócos fekete haja volt, és erős akarat rejlett a sötét szemében. A teljes neve Yuuichirou volt.
Erről jut eszembe, nem is tudom a vezetéknevét.
Ez egy négy évvel ezelőtti eset miatt volt, pont azután, miután Yuu csatlakozott ugyanahhoz az árvaházhoz, ahol Mika volt. Ekkor egy rejtélyes vírus elterjedt a Föld minden táján, és a világ hamar a végéhez ért. Azt állítva, hogy mindez az ő érdekükben történik, a túlélő árvákat letámadták és elfogták a vámpírok. Ettől fogva a gyerekek folyamatos megfigyelés és őrizet alatt éltek egy földalatti városban, pont mint a haszonállatok a ketrecben. Azóta egy azonosító kód volt egyenlő az életükkel. Névtelen élelemmé váltak.
Mika felé nézve, Yuu-chan megszólalt:
- Mi az, Mika?
- Yuu-chan, ittál valaha anyatejet? - válaszolt Mika egy kérdéssel.
- Huh?
- Tudod, anyatejet. Azt mondják, az vér. Tudtad?
- Mi? Mégis miről beszélsz így hirtelen?
- A csecsemők szó szerint az anyjuk vérét isszák és azon nőnek fel. Tegnap olvastam róla a könyvtárban.
- Most komolyan, mi - a - franc? - Yuu-chan megajándékozta egy zavarodott pillantással.
Mika mosolygott és folytatta.
- Óh, csak tudod, azt gondoltam, hogy ez érdekes. Mert ha minden csecsemő vámpír - akkor az emberek a természetüknél fogva vámpírok, vagyis, ez nem teszi a világ összes anyáját haszonállattá? Erre gondoltam. Tudod, haszonállatok, mint mi. - a vérszívó gépezetre bökött, aminek a tűje továbbra is a nyakából állt ki.
Yuu-chan arcán valósággal olvasható volt az undor.
- NEM vagyunk haszonállatok.
- Te vagy az egyetlen, aki még mindig makacskodik ezzel kapcsolatban, Yuu-chan. Az étel amit adnak nekünk, úgy néz ki, mint régen a moslék, amit a malacoknak adtak, és a vérünket minden nap elszívják. Bárhogy nézem, haszonállatok vagyunk.
- Én NEM vagyok haszonállat. Egy nap még le fogom győzni azokat a vámpírokat...
- És kijutni innen?
Yuu-chan abbahagyta a beszédet, miután meghallotta a kérdést. Megint egy kissé kuszáltan nézett. Hiszen tudta, hogy ezt a helyet soha többé nem hagyhatják el. A vírus már szétterjedt a Föld felszínén. Mondták nekik, hogy ugyanez a vírus ölt meg mindenkit, aki idősebb volt, mint 13 éves. Hogy még rosszabbá tegyük a helyzetet, már mindketten 12 évesek voltak. Még ha ki is jutottak volna a felszínre, már csak egy évet tudtak volna élni ott. Az egyetlen lehetőség a föld alatt volt, és ott is csak haszonállatként tartották el őket.
Itt, örökké...
De aztán, ahogy a vér kiszívódott a nyakából, Yuu-chan ezt mondta:
- Pontosan a kijutásért kell erősebbé válnom, és megszabadulnom azoktól a vámpíroktól!
- Ez lehetetlen. Már százszor elmondtam neked, de ismétlem, a vámpírok hétszer erősebbek, mint egy emb...
- Nem számít! Akkor is megcsinálom! Mindenképp meg fogom csinálni! Mert ha nem... - mondta Yuu-chan és elhallgatott.
Valahogy Mika már előre tudta, hogyan fogja folytatni a mondandóját.
Ha nem harcolna, a velük együtt élő árvák összetörnének, igaz…?
Yuu-chan olyan kedves. Talán bárkinél jobban, mint akit valaha ismerni fogok. Ezért van az, hogy ő csak a gyerekekre vagy a barátaira tud gondolni. Még úgy is, hogy ő is gyerek, nem engedi, hogy a többiek elveszítsék a reményüket. Szóval hogy a szívük ne törjön meg egy ilyen torz szituációban, ő mindig kétségbeesetten az álmairól beszél, arról, hogy egy nap hogy fogják ők legyőzni azokat az ijesztő vámpírokat.
Ezért Mika így szólt:
- Hahaha, szóval minden egyes vámpírt meg fogsz ölni és aztán felépíted itt Yuu-chan Birodalmát. Erről van szó?
- Hé, te most viccet csinálsz belőlem!
Mika felnevetett ezen, de aztán kinyújtotta a kezét és finoman megérintette Yuu-chan karját.
- Nem… Én hiszek benned.
Yuu-chan ránézett, aztán zavartan ráncolta a homlokát egy kicsit.
- …
Ezután már nem mondott semmit.
Ezután már tudták, hogy ők ketten ugyanúgy éreznek. Már négy éve együtt voltak ezen a helyen. Négy éve, amióta a világ romlásnak indult. Ők ketten, a legidősebbek az árvák közül, már négy éve kétségbeesetten járják ezt az utat, vigyázva a katasztrófát túlélt gyerekek életére, a hátukon cipelve őket. Épp ezért meg tudták mondani, hogy a másik mire gondol, anélkül, hogy szavakkal kommunikáltak volna.
Hogyan tudnák kijutni ebből a rémes szituációból?
Hogyan tudnánk újra egy szép jövőt mutatni a kicsiknek?
Hogyan… Hogyan?
- …
Később is Mika csak erre tudott gondolni. Yuu-chan úgy néz ki azt gondolja, hogy ki tudnak találni valamit miután megölték a vámpírokat, de Mika nem gondolta, hogy ez lehetséges lenne. Ez már a vámpírok világa. Ők itt csak haszonállatok, teljes mértékben a vámpírok alatt állnak. Azonban, hogyha tényleg ki akarnak hozni valamit ebből a elromlott helyzetből, meg kell tudniuk többet a vámpírokról. Még arra is gondolt, hogy meg kéne próbálnia módot keresni rá, hogy a kedvükre tegyen és elnyerje a szívességüket, ha szükséges a helyzet megoldásához. Akkor pedig végre rátalált valamire, ami kiváló eszköznek tűnt az áttörésre.
- …Ferid Bathory.
Megpróbálta elmotyogni a vámpír nevét halkan.
Egy Hetedik Alapító. Egy Nemes mindennemű erővel és befolyással, még vámpírok felett is. Emellett a pletyka szerint amit Mika hallott, emberi gyerekek gyakori látogatók voltak ennek a Nemesnek a rezidenciáján.
Pont ellenkezőleg mint más vámpírok, ezt a vámpírt érdekelték az emberek. Más gyerekcsoportok információi szerint, néha, segít a látogatóinak, hogy jobb legyen az életszínvonaluk, a szabályokon belül.
Ebben az esetben, nekem is…
Ahogy a véradás ideje eltelt, Mika és a többiek elhagyták a létesítményt. Ebben a földalatti vámpírvárosban nem volt ég, csak egy magasan fekvő mennyezet. Mindig amikor ebben az elmúlt négy évben felnéztek, és ezt a mennyezetet látták… Fojtogató volt.
- …
Miközben a szeme a felszín felé nézett, Mika még egyszer elveszett a gondolataiban, megszakítva azt a logikai láncot ahol az előbb járt.
- Hé, Mika.
- …
- Mika!
- Óh. Igen?
- Mi a baj? Elbambultál. – mondta a mellette haladó Yuu-chan.
Mika elmosolyodott ezen és aztán válaszolt.
- Mindig elfáradok, amikor a véremet veszik.
- Tudom! Ugye? Ezért KELL sietnem és elpusztítanom azokat a vámpírokat!
Ahogy Mika fáradtan sétált mellette, Yuu-chan elkezdett beszélni arról, hogy pontosan hogy is fog szétrúgni pár vámpírsegget rögtön ebben a pillanatban.
És akkor,
- Mellesleg, tudom, hogy hazudsz. Aggódva néztél. Ha valami baj van, el kell mondanod nekem. Ne cipeld egyedül semmi gondnak se a súlyát. – azzal befejezte a hirtelen mondott mély gondolatokat.
De Mika most nem tudta bevonni Yuu-chant abba, amit tervezett. Egy rossz mozdulat a halálukat okozta volna. Ha most Yuu-chan és ő is meghal, senki nem lenne aki megvédné az árvákat.
Mika nevetett, majd elterelte a témát.
- Ugyan, semmi sincs ami miatt aggódni kéne.
- Akkor mi az?
- Nos, épp azon gondolkodtam, hogy még sose hallottam a vezetéknevedet.
- Huh?
- Akkor jutott az eszembe, miközben épp a vérünket szívták el. Nem tudom a családnevedet, Yuu-chan.
- A családnevemet?
- Yep. Hát nem végetért az a francos világ pont miután az árvaházba jöttél?
- Igen, az már csak igaz.
- Azt hiszem ezért nem hallottam egyszer se. Szóval, Yuu-chan, mi a vezetékneved?
Mika megkérdezte, nem mintha most még számított volna. A szüleik meghaltak. A felnőtteket megfertőzte a vírus és belehaltak. Aztán pedig jött ez a világ, a világ ahol vezetéknevek és hasonlók nem szükségesek. Ezen kívül pedig Yuu-chan azt mondta, hogy a szülei magának az ördögnek hívták és megpróbálták megölni, aztán a dolog azzal végződött, hogy magukat ölték meg. Talán Yuu-chan nem örül neki, hogy megkérdezik tőle a vezetéknevét, ami a szüleire emlékezteti őt – gondolta Mika hirtelen. Visszaemlékezett, hogy mennyire sértetté és érzékennyé vált Yuu-chan régebben, amikor bárki kérdezett valamit ami a szüleivel volt kapcsolatos. „A szüleim szörnyetegnek hívtak és azt mondták maga vagyok az ördög, azután majdnem megöltek! Ennek a világnak nincs szüksége olyasvalakire, mint én!” – ezután mindig csöndben maradt egy ideig.
De most…
- …a családnevem. Családnév, huh.
Együtt töltve ezt a négy évet, Yuu-chan többé nem lett dühös a kérdésektől. Miután látható erőfeszítéseket tett arra, hogy emlékezzen a családnevére, ezt mondta:
- Hogy őszinte legyek, nem emlékszem ennyire azokra az időkre. Bár arra emlékszem, hogy a szüleim szörnyetegnek hívnak.
- Nem emlékszel a családnevedre?
- Nem. Mellesleg, mi a helyzet veled?
- Hm?
- Te egyértelműen nem vagy japán. Úgy értem, a hajad szőke.
- Óh. Igen.
- Egy másik országból származol?
- Az anyám japán volt.
- Úgy érted, az apád nem?
- Hmmm- Azt hiszem, Oroszországból vagy valami olyasféle helyről származott.
- Te orosz vagy~?!
- Épp most mondtam, hogy az anyám japán volt. Mellesleg, amúgy is mindketten halottak. – nevetett Mika.
Yuu-chan aggódva nézett.
- Rossz emlékek?
- Azt hiszem.
- Te emlékszel a családnevedre?
- Ha jól emlékszem, Shindou volt.
- Óh, japán vezetékneved van. De akkor miért hívod magadat Hyakuya Mikaelának? Hiszen már volt másik neved.
Mika nevetett ezen miközben mondta.
- Ege~k, Hát nem számtalanszor beszéltük ezt már meg veled én és Akane...?
Az undor már megint kiíródott Yuu-chan arcára.
- Ohhh igen, jó, jó. Azért, mert "a Hyakuya árvaházban mindenki együtt egy nagy család", igaz?
- Pontosan~. Ezért vagy te is Hyakuya Yuuichirou, Yuu-chan.
- Miért kell még nekem is Hyakuyának...
- Ahogy mondtam, mi egy család vagyunk, azért.
- Már megmondtam neked korábban, nekem nincsen család...
- Nem, nem, nem, már túl késő. Már a családunk tagja vagy. Azt nem is említve, hogy te már eleve a családodként gondolsz ránk, Yuu-ch-
-
-
- ÉN NEM.
- Dehogynem.
- Mondom, nem.
- Én meg mondom, de igen~
- Grr, olyan idegesítő vagy. Először is, én csak egy napot töltöttem a Hyakuya árvaházban. Különbözök tőletek, srácok. Én...
Ezután visszatért a szokásos monológjához.
- ...Engem a szüleim magának az ördögnek hívtak, és majdnem megöltek, ennek a világnak nincs szüksége rám!
Teljesen egyformák voltak, amennyit csak Mika tudott Yuu-chan múltjából. Hiszen őt meg kidobták egy kisbuszból. Annak meg ez volt az oka:
Viselned kell a Michaela nevet. Te vagy a kiválasztott gyermek.
De még most se tudta, hogy ez mit jelenthet pontosan. Később utánanézett, látszólag a Michaela egy lánynév. Egy variációja Michael angyal nevének, mégpedig egy női változat. Ennyit tudott csak. Nem tudta, hogy pontosan milyen jelentésekkel kapcsolható össze a név. Valójában nagyon elképzelhető volt, hogy semmilyen jelentése sincs. Az anyja teljesen magán kívül volt akkor, talán olyan mélyre került valami tévedésben, hogy végül ezt mondta.
De az anyja nem volt többé. Elkapta az a robbanás és belehalt. Nem, igaziból ezt nem tudta pontosan, de még ha csodával határos módon meg is úszta, meghalt volna a vírus miatt. A barátai a Hyakuya árvaházból voltak most az egyetlen családja.
- Figyelj Yuu-chan. Család vagyunk, nem számít mit mondasz.
- ...
Yuu-chan egyszerre nézett zavartan és bosszankodva, majd elfordította a fejét.
De én tudom, hogy ő kedves. Figyel a kicsikre, olyannyira, hogy már mindegyik rajta lóg. Épp ezért nekem kell lennem az egyetlen vámpírnemessel közösködő személynek. - gondolta Mika.
Abbahagyta a sétálást. Ez a távolság elég kell hogy legyen ahhoz, hogy már innen is láthassa Ferid Bathory kastélyát.
Arrafelé fordította a tekintetét.
- Oh, ha megbocsátasz, Yuu-chan.
- Hm?
- Van valami amit kéne még csinálnom.
- Valami? Mi?
- Ja. Hallottam, hogy Sakuma csoportja ennivalót fog osztani, megyek és szerzek valamennyit.
Sakuma csoportja egy fiúk társulata volt, akik kicsit idősebbek voltak náluk. Sakuma a vezetőjük volt. Mivel egykét Hyakuya-gyerek nagyon fiatal volt, ezért azok a fiúk folyton megpróbálták ellopni az ételadagjaikat, ezért Yuu-chan folyton harcolt velük. Bár Mika folyton csak a tűzfal volt, valahogyan most épp jó kapcsolatot ápolnak velük.
- Akkor én is veled megyek... - akarta mondani Yuu-chan, de Mika nem engedte.
- Yuu-chan, te még nem is olyan rég ugyanúgy összeverekedtél Sakuma-kunnal...
- Nos, ez igaz, de... Az az ő hibája volt!
- És itt tartunk megint, rosszindulat ahogy mindig is. Akárhogy is, ezt megoldom én. Te menj vissza, a kicsik már várnak.
- Rendben leszel egyedül? Azok a fickók...
- Yep, rendben leszek. Én nem te vagyok, ahogy láthatod.
- Mi...? Mit akart ez jelenteni...
- Hahaha. Okés, akkor Yuu-chan, vigyázz a gyerekekre. Hamarosan visszajövök. - illetve ezt mondta, de ez hazugság volt. Nem oda fog menni, ahol Sakuma csoportja van épp. Nekiáll kiépíteni kapcsolatot egy vámpírnemessel - Ferid Bathoryval. Mika felemelte a fejét és újra abba az irányba nézett, ahol a kastély állt, amiben Ferid élt.
--------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------
A vámpírvilág egy borzalmasan unalmas világ volt.
Évszázadok, évezredek, és semmi változás. Ugyanazok a vámpírok, ugyanazokon a kopott öreg helyeken, csak folytatják a létezésüket, örökké változatlanul.
- ...
Ebben a baromi unalmas világban, megint, Ferid Bathory csendben egy könyvet olvasott.
Ez egy embergyerekek számára is nyitott könyvtárban történt. Maga Ferid volt az, aki elintézte a szükséges megállapodásokat, hogy az embergyerekek is bejöhessenek.
Nézni őket jó szórakozás volt. Bennük az élet szikrája kivételesen fényesen villant meg, talán mert annyival törékenyebbek voltak mint a vámpírok, és mert az élettartamuk olyan rövid volt.
Emellett pedig könyvek olvasása okosabbá tette őket, és amikor ilyen kontextusban nézte őket, miközben találnak valamit ami reményként jelenik meg a számukra, miközben próbálnak továbbfejlődni, valamiért vagy valami másért, furcsa reszketést érzett, ami végigszaladt a gerincén. Ezért döntött úgy Ferid, hogy engedélyt kér a gyerekeknek, hogy hozzá tudjanak férni a könyvtárhoz.
Helyes döntés volt, gondolta.
Szintúgy engedélyeztette a gyerekek számára a könyvkölcsönzést, de olyan helyzetben volt, hogy megtudhassa melyik gyerek melyik könyvet kölcsönözte.
Az is érdekes volt a számára, hogy melyik könyveket olvassák a gyerekek.
Hatalmas szórakozást lelt abban, hogy kiismeri milyen irányú vágyak vezérlik ezeket a még mindig nagyon fiatal gyerekeket.
Hogy példát mondjunk, az egyik gyerek kikutatott mindent amit csak talált a nőkről. Magyarán készségesen ment az emberi kéjvágy után.
Láthatóan egy másik gyerek annak próbált utánaolvasni, hogyan tud erősebbé válni. Talán az járhatott a fejében, hogy egy másik gyerek ellen győzzön egy verekedésben. Vagy esetleg, hogy megszökjön erről a helyről, ha már elég erős lesz. Bár valószínűleg az előbbi a válasz. Aminek az a gyerek utánanézett az nem az a kategóriájú harc volt, ami bármi módon megsebezne egy vámpírt. Ferid szintúgy kapott egy jelentést, miszerint az a gyerek halálra vert egy másikat. De persze senki se akarta megbüntetni. A vámpírok számára a haszonállatok belső harcai nem olyasmi volt, amivel bármennyire is törődnének.
Mindenesetre az emberi törekvés a tudás után mindig valamilyen vágy által vezérelt, legyen ez a vágy az erősebbé válás, amely maga után rántja a többit, a testi vágyat, éhséget, vagy a vágyat az elismerésre és megbecsülésre.
- ...
Mindegyik ezek közül olyasmi volt amit maga Ferid nagyon, nagyon régóta elvesztett.
Vámpírok nehezen éreznek még arra is vágyat, hogy beszéljenek, nemhogy másra. Az örök élet elnyeréséért cserébe egyedül a vér utáni vágyuk jelenik meg vágyaik diagramján.
- Valahogyan~ nem tudok vágyakozni, mert ez az érdeklődés a nők vagy az erő iránt is hiányzik belőlem~ - suttogta magának Ferid egy komolytalan felnevetéssel együtt.
Még a vámpírok között is egy gyönyörű férfi volt, sápadt bőrrel és hosszú ezüsthajjal. A mód ahogyan ápolta és öltöztette magát, csak úgy világított a pompától és igényességtől, talán mert szokása volt és szerette elkápráztatni az emberi nemeseket és gazdagokat, jó sokáig, valóban nagyon sok ideig helyről helyre járt, és keveredett az emberi társadalom felső rétegeivel.
Megfordította a könyvet amit a gyerekek korábban olvastak, és otthagyta lappal lefelé nyitva az asztalon.
Akkor épp rajta kívül senki más sem volt a könyvtárban. Amikor Ferid Bathory idebent volt, a gyerekek nem jöttek még közel se a helyhez. Egy kivételével.
- Ferid-sama - egy hang, ami egy gyerekhez tartozott, hívta.
Egy fiú 15 vagy 16 tájékán közelebb húzódott, és Ferid erre felé nézett.
Nevén szólította a fiút.
- Igen, Sakuma-kun?
- Um, továbbadtam amit mondtál, hogyha valaki elnyeri a tetszésed, azt különlegesen fogják kezelni.
- Melyik gyerekeknek mondtad el?
- A szőke hajú fiúnak...
- Aaah, az Mikaela-kun lesz~ Végre valahára. Nah és? Hogy reagált?
- Kedvezően. Már ma meg akarja látogatni a kastélyodat, Ferid-sama.
- Hmmm. Értem. Ez akkor olyasmi aminek izgalommal nézhetek az elébe - mondta Ferid, a fejét fel nem emelve.
Épp akkor olvasta azt a könyvet, amit ez a Mikaela fiú is. A könyv nevekről szólt, arról, hogy nevek melyik országokból származnak, és hogy hogyan változott a betűzésük és a hangzásuk a történelem során. Mindez benne volt a könyvben.
Cseppet se úgy nézett ki a könyv mintha gyereknek való lenne. Ami azt jelentette, hogy a fiú egy intelligens gyerek, semmi kétség, és Ferid szerette az okos kölyköket.
Kinyitotta a könyvet a "Michaela" oldalon. A lényeges bekezdés a Michaela név etimológiájához kapcsolódott (etimológia= szófejtés, egy szó eredete).
Úgy nézett ki hogy a név a kereszténységhez kapcsolódott, és egyike volt a variációknak, amik Michael arkangyal nevéből származtak, olyan nevekkel együtt mint Michael, Michel és Miguel.
- Mondd csak, Sakuma-kun...
- Igen, uram?
- Tudsz bármit is Michael arkangyalról?
- Emm, ööö, az...
- A kereszténységben egy híres arkangyal neve.
- U-um, elnézést, de az én családom buddhista hívőkből állt...
- Hmmph. Buddhizmus, huh. "A forma üresség", mi?
- A f-forma... Mi?
- Te tényleg egy buddhista vagy?
- I-izé, én...
Ferid nevetett és intett a fiúnak, hogy elmehet.
Az arcán továbbra is látható zavarral Sakuma megszólalt.
- Akkor. ha megbocsátasz, uram... - és ezzel távozott.
A könyvtár újra üres lett. Kimondatlan szabály volt, hogy amíg Ferid itt volt addig egy ember sem léphetett be, kivéve ha invitálták.
Ami a vámpírokat illeti, nem mondhatni, hogy szívesen olvasnának könyvet. Egyiküknek sem volt meg a tudásszomja, kivéve ha a szükség úgy hozta, hogy az újat meg kell tanulni vagy gond lesz. Egyedül vérre vágytak folyamatosan, már mérhetetlenül unalmas módon.
Épp ezért Ferid nem számított rá, hogy bárki mostanában beállít a helyiségbe, de az érzékei halvány jelenlétet éreztek a háta mögül.
- Hm~? Ki lehet az~? - hátrafordult.
Egy férfi erős testfelépítéssel, és olyan magassággal, hogy Feridnek hátra kellett hajtania a fejét, hogy az arcába nézzen, állt a könyvtár végében.
A haja vörös volt és az arca, csontos vonásokkal a fiatalság frissességét őrizte örökké.
Crowley Eusford. Ez volt a férfi neve. Nem meglepő módon egy vámpírnemesről van szó, aki a Tizenharmadik Alapítói rangot viseli.
Feridnek címezve mondandóját, Crowley kérdezett.
- Ki volt ez az előbb?
- Sakuma-kun.
- Ez nem mond nekem semmit, pont ezért kérdeztem, hogy pontosan kicsoda.
- Egy buddhista hívő, Sakuma-kun szerint.
- Na és az vajon mi.
- Nem is ismered a buddhizmust?
Crowley csak megvonta a vállát. "A forma üresség?" - mondta, megismételve a "A forma üresség" szútrát amit Ferid korábban említett. Akkor hát figyelt Ferid beszélgetésére Sakuma-kunnal.
Ferid felnevetett.
- Hé, hé, Sakuma-kun, hát egy buddhistának nem kéne veszítenie ily módon műveltségben egy kereszténnyel szemben. - motyogta.
Őt hallva Ferid felhorkantott és megjegyezte.
- Ha bármit, hát akkor kereszténynek lenni felejtettem el.
Visszamenve az időben, amikor Crowley ember volt, hűségesen hitt a keresztény Istenben. Nemcsak hogy hitt, de még részt is vett a keresztes háborúban keresztes lovagként, és levadászta a pogányokat.
De elvesztette Istent.
Sőt, most odáig elment, hogy még egy Szív Szútrát is visszaismétel.
- Ha visszaismételsz egy imát egy olyan pogány vallásból, mint a buddhizmus, nem leszel megbüntetve Isten által? - kérdezte Ferid, és Crowley grimaszolt egy mosolyt.
- Isten amúgy se figyel már engem fentről, szóval rendben van ez.
- Hát nem figyel?
- Hát persze. Nem teszi. Ha mégis tenné, akkor mégis hogyan válhattam volna vámpírrá?
- Az én esetemmel ellentétben, a tiédben a saját döntéseid lehet hibáztatni.
- Huuuh? - Crowley sokkolva nézett Feridre. Aztán megint felhorkantott. - Tudod mit, igazad van, ha nyugodtan utaztam volna egészen idáig, Nagoyából, csak mert neked kedved lett engem hívni, akkor most biztos nem látnám, hogy Isten milyen bosszús az én döntésim miatt.
Közelebb jött, ahogy ezt mondta, és a tekintete a könyvön landolt, amit Ferid olvasott.
- Mit olvasol?
- A Bibliát.
Crowley ránézett a könyv borítójára, hogy megerősítse Ferid szavait.
- Hát nem éppen. A cím azt mondja, hogy a "Nevek történelmét" olvasod.
- Hát, akkor azt.
- Érdekes ez a könyv egyáltalán valamennyire?
De semmi érdekes nem volt beleírva. Végül is, az igazság az volt, hogy az utálatos "Michaela" név nem Michael arkangyal nevéből származik.
- Szóval, Ferid-kun. - kezdett bele Crowley.
- Hm?
- Miért hívtál ide?
- Mi is volt az, újra~?
- Miért nekem kéne tudnom? Éppenséggel minden egyes alkalommal ezt mondod amikor hívsz. Ha egyszer nincs semmi mondanivalód, be tudnád fejezni ezt a zaklatást végre?
- De még mindig minden egyes alkalom sokkol, amikor ezt csinálom, nem?
- Igen, amikor arra gondolok, hogy a semmiért jövök Nagoyától idáig, mert ismerve téged, nem ez lenne az első alkalom, amikor elfelejted, hogy pontosan mi dolgod is lenne velem, vagy pont csak azért hívsz, hogy zaklass.
- Igaz.
- Ne ez legyen a válasz. Mindenesetre, ez alkalommal van dolgod velem, remélem...?
Erre a kérdésre reagált Ferid.
- Van, úgyhogy, Crowley-kun...
- Igen, mi az?
- Emlékszel a "Michaela" névre?
- "Michaela"?
- Igen-igen.
Úgy tűnt, Crowley keres egy ideig az emlékezetében, mielőtt válaszolt volna.
- Csodálkozom. Olyan érzésem van, mintha már hallottam volna valamikor nagyon régen.
Ferid szélesen elmosolyodott, és Crowleyra nézett sokatmondóan. Crowley az arcából ítélve tényleg nem emlékezett pontosan, és nem is emlékezhetett. Ferid tett lépéseket, hogy ne tudjon.
- Szóval mi van "Michaelával"? Van valami köze ahhoz, ami miatt hívtál? - kérdezte sürgetően Crowley.
Ferid becsukta a könyvet és az asztalra tette, azután pedig próbált visszaemlékezni arra, hogy mikor hallotta legutoljára a Michaela nevet. Igen, az akörül volt amikor...
- Crowley-kun.
- Hm?
- Mesélj nekem arról, hogy hogyan váltál vámpírrá.
Crowley egy zavart pillantásban részesítette.
- Mégis honnan jött ez így hirtelen?
- Csak mesélj nekem.
- Bár te magadtól is nagyon jól tudod a történetet, nem igaz? Pontosan ott voltál akkor, engem néztél és vigyorogtál, mint egy idióta.
Ez a mondat kuncogást váltott ki Feridből.
- Pontosan. Az bizony szórakoztató egy látvány volt. Ezért szeretném, ha mesélnél róla nekem megint.
Crowley arckifejezése megváltozott, és úgy nézett ki, mint aki valamit elő próbál hívni - azokat a régi napokat. A napokat, amikor még olyan kedves volt és ártatlanul hitt Istenben.
Mégis hány évvel ezelőtt volt az?
Ha a memóriája jól szolgált, a 13. század kezdetekor történt minden.
//////////////////////////////////////////////////////////////////////////////////////////////////////////////////////////////////////////////////
Éééés befejeztük az első fejezetet! :D A beszúrt képek magához a light novelhez illusztrációk, (egyelőre semmi olyan, amit ne láttunk volna a mangában/animében) viszont a következő fejezetekhez van egy-két olyan zseniális fanart - ami színes lesz, - hogy azokat is beszúrom (persze csak amik pontosan igazodnak a sztorihoz).
Ez nagyon tetszett!! Koszi a forditast! ^^
VálaszTörlés