- Hé fiúk, értitek ezt, ugye? Ez a háború az esélyünk arra, hogy demonstráljuk a legyőzhetetlen erőnket mint a Templomos Lovagrend! Úgyhogy mind a többi lovagnak, mind az ellenségnek mutassátok meg, mit tudtok! Tanítsátok őket móresre, hogy megtudják, kik azok akiket a mi Urunk kiválasztott! - ordította az egyik lovag.
A többi lovag felemelte poharát és csatakiáltással válaszolt.
Azon a napon, a nagy étkezőben, azoknak lovagoknak akik csatlakoztak a hadjárathoz, engedélyezve volt, hogy a mindennapokhoz képest sokkal több különleges ételt fogyasszanak, mielőtt még elindultak volna a háborúba. Volt ott étel, bor, még nők is - a lovagok lakmároztak és legeltették a szemüket a nőkön azon az estén.
Már pillanatokkal azelőtt voltak, hogy induljanak a keresztes hadjáratba, a szent háborúba, hogy Isten nevében pogányokat vágjanak le és visszafoglalják a Szentföldet.
Csak egy háborúnak tűnt. Mindannyian hittek benne, a kétség leghalványabb árnyéka nélkül, hogy ami abban a háborúban rájuk vár az a győzelem fényes útja.
A terem sarkában Crowley csendben bort ivott.
De nem volt ám olyan sokáig egyedül hagyva, valaki azonnal megszólította.
- Hé, Crowley, mit csinálsz te itt, egy ilyen sarokban bujkálva? Gyere hozzánk és együtt emelkedjünk ki a pokolból!
A hang irányába nézve, Crowley Victort találta, a vele egyenrangú lovag a közelben állt. Victornak szőke haja volt és zöld szeme; a Templomos Lovagrendhez egy időben csatlakozott Crowleyval, és így sokat gyakoroltak együtt.
Victor egy korttyal kiürítette a poharát, és azt földhöz vágva vett egy másikat.
- Nézd, mennyi aranyos lány van jelen ma este.
- Lányok, huh? Mi történt a mi tisztaságról szóló eskünkkel?
- Aw, ne legyél már ilyen ünneprontó, vehetjük úgy, hogy az holnaptól kezdődik. Amúgy se lesz egyetlen nő se a csatatéren. Ha nem szórakozod magadat ki most, akkor később biztosan megbánod, mint a pokolban égők, én mondom neked.
- Mondja ezt a dumát az, aki folyton lányokkal kavar.
- Ezt honnan tudod?!
- Láttam egy nemes lányt kiborítva egyik nap, amint miattad kisírta a szemét.
- Melyik?
- Te jó ég...
- Hát, mindegy. Ez egy ritka lehetőség, amikor nem kell rejtőzködnöd ahhoz, hogy mókázz egy kicsit a lányokkal, szóval miért is nem ragadjuk meg és hozzuk ki belőle a legjobbat? Hé, fiúk! Crowley csatlakozik hozzánk!
Amikor ezt kiáltotta, a többi lovag a megszólalást éljenzéssel és izgatottsággal fogadta. A lányok, akik nagyon kicicomázták magukat az alkalomra, szintúgy sikongatni kezdtek, nagy lármát okozva ezzel.
Victor összeszűkült szemmel nézett Crowleyra.
- Te gazember, látom népszerű vagy, mint mindig. Szóval ezek közül a lányok közül hánnyal feküdtél már le?
- Egyikükkel sem. Egy keresztes lovagnak meg kell tartania a tisztaságát.
- Ja persze, igaz is, nem mintha elhinném. Az összes lány mind le se bírja venni a szemét rólad.
- Nah akkor te mégis hánnyal feküdtél le?
- Néggyel.
- Óh, persze.
- Hahaha - nevetett ártatlanul Victor.
Victor olyasvalaki volt, aki népszerűségnek örvendett mind nők, mind férfiak körében. Mindig igényesen öltözött fel, és a Roleine család ahonnan származott, egy meglehetősen magas rangú nemescsalád volt.
De a népszerűségének oka nem a szülei voltak. Azért volt az, mert napos és vidám volt, és bárkivel jól ki tudott jönni.
Talán pontosan azért volt az, hogy Crowley fején egyszer se futott át, hogy a lovaggá válás tréninge nehéz, mert Victor egy időben csatlakozott Crowleyval a Templomos Lovagrendhez. Victor mindig valami szórakoztatót eszelt ki, amivel foglalkozni lehetett, és sose bukott el abban, hogy bevonja a társait a mókába, úgyhogy Crowley képes volt azokat a napokat mosolyogva és nevetve tölteni.
Ez a nap sem volt kivétel. Még úgy is, hogy nemsokára a frontvonalra lesz kirendelve, ahol meghalhat, nem tudott nem ünnepelni és nem tudta nem jól érezni magát.
Victor felkiáltott.
- Hé, srácok, figyeljetek! A mi kedves társunk és a Eusford ház fia, Crowley elkötelezte magát és tisztaságát a mi Urunknak nevében őrizte, de ma este el fogja velünk bulizni~!
- Huh?! - Crowley sokkolva nézett Victorra, valami lehetőséget keresve arra, hogy mentse a szituációt, de már túl késő volt. A többi lovag már rákapott a témára, hatalmas szórakozást jelentve nekik ez a beismerés.
- Hé, ez egy vicc, ugye, Crowley?!
- Remélem nem fogod azt mondani nekünk, hogy még mindig a mami melleit szopod?
- Szóval, hölgyek, melyikőtök akarja ellopni Crowley első alkalmát? A kiszolgálás jelentkezési sorrendben!
A lányok egymás után válaszoltak.
- Én!
- Én biztosan jó lennék Crowley-samához!
Az egyiküknek elvörösödött az arca.
- V-v-várjatok egy percet! Mit értetek ezalatt, hogy szűz? E-egyszer ezelőtt, én és Crowley-sama - kezdte el, de Victor elzárta a száját egy csókkal. - Ah - a lány csendben maradt.
- Akkor ma este velem leszel, rendben?
A lány bólintott.
- Akkor menj távolabb, igyál valamit, és később jövök érted.
Ahogy elment, Victor megfordult, és Crowleyra vigyorogva így szólt.
- Szóval ki is volt az, ismételd újra, aki azt mondta, hogy nem feküdt le senkivel közülük?
- Hm~
- Tisztaság a fenéket. Ő a legcsinosabb lány itt, te gazember!
De Crowley erre már nem válaszolt semmit, csak megvonta a vállát.
- Lényegtelen, mondjuk tósztot a keresztes hadjáratra~! - kiáltotta Victor poharát emelve.
Hirtelen a társaik visszhangozták Viktor szavait, Crowley maga is mosolygott és felemelte poharát. A hangos mulatozás tovább folytatódott, újabb löketet nyerve a tószttól.
Crowley viszont eltávolodott egy kicsit a forgatag közepéből, és megint csendben bort kezdett inni. Nem sokkal később megint egy férfi a közelből hozzászólt.
- Szent Isten, jó lehet olyan gondtalannak lenni, mind Victor és te, Crowley.
Egy másik társuk volt az, Gustavo. Hullámos barna haja volt és szürke szemei. Alacsony magassággal rendelkezett, és nem volt megajándékozva izmos testalkattal sem, viszont ha vívásra került sor lenyűgözően gyorsan mozgott.
- Gustavo-senpai, te nem mész és választasz magadnak egyet a nők közül?
- Nem akarok meghalni azon a csatatéren egy megszegett tisztaság-eskü miatt. Végső soron...
- ...Isten mindent lát, igaz?Crowley viszont eltávolodott egy kicsit a forgatag közepéből, és megint csendben bort kezdett inni. Nem sokkal később megint egy férfi a közelből hozzászólt.
- Szent Isten, jó lehet olyan gondtalannak lenni, mind Victor és te, Crowley.
Egy másik társuk volt az, Gustavo. Hullámos barna haja volt és szürke szemei. Alacsony magassággal rendelkezett, és nem volt megajándékozva izmos testalkattal sem, viszont ha vívásra került sor lenyűgözően gyorsan mozgott.
- Gustavo-senpai, te nem mész és választasz magadnak egyet a nők közül?
- Nem akarok meghalni azon a csatatéren egy megszegett tisztaság-eskü miatt. Végső soron...
De Gustavo elcsendesedett egy kicsit, a bulizó társaikat nézve.
- Kíváncsi vagyok, - mondta végül - jó lenne, ha Ő valóban mindent látna. Ó, Uram, kérlek ments meg, én mindig tisztességes voltam, még az olyan napokon is mint a mai. És miközben figyelsz engem, kérlek add, hogy a felháborítóan népszerű srácok, mint Victor és Crowley, hamarabb találkozzanak Veled, a Teremtőnkkel, mint én. - viccelődött Gustavo. Crowley kuncogott.
- Ugyan, rendben leszel, Gustavo-senpai. Te erős vagy. Még egy vívásgyakorlatot sem nyertem meg ellened.
- Huh? Ez azért van, mert mindig visszafogod magad, nem?
- Eh?
- Mindenki tudja, milyen óriási erőd is van neked. Még a Parancsnok is mindig mondja, hogy mennyire rendkívülien tehetséges vagy.
Habár Crowley ezt aznap hallotta először.
- Ezt mondja mostanában? A Parancsnoknak hozzám még egy dicsérő szava sem volt.
- Mégis a hátad mögött mindig téged dicsér. És hát, ha megtudja, hogy én ezt elmondtam neked, biztosan kinyír. De ezt félretéve, a jövőbeni gyakorlataidon ezt szeretném, ha...
- Hagyjam abba, hogy visszafogottan harcolok? - kérdezte Crowley, és Gustavo kuncogott.
- Dehogy, harcolj visszafogottan velem, és csak velem, a többi idősebb lovagot meg győzd le lépésről lépésre. Az olyan kielégítő lenne!
Crowleynak nevetnie kellett ezen.
Épp akkor egy hang jött a terem bejárata felől.
- P-parancsnok! Alfred Parancsnok közeledik!
Egy pillanatra csend nyelte el az egész étkezőt. Minden lovag szó nélkül egy helyre fókuszálta a figyelmét.
A teremhez vezető ajtók kinyíltak, és egy, harmincas éveinek közepét taposó férfi, akinek a jobb szemén, amely már végleg lecsukódott, egy kard okozta seb futott végig, lépett be rajta. A megmaradt tekintet a bal szemében különösen éles volt.
Egy vizsgálódó pillantással jutalmazva a a rá figyelő lovagokat, így szólt:
- Akkor hát bízok benne, hogy megvan bennetek a tisztesség, és ahogy azt kell, rámhagyjátok a veletek megosztott nőket?
Minden valószínűség szerint ezt egy viccnek szánta, de ha nem az lett volna, akkor az esélye annak, hogy félholtra veretik magukat, túlságosan könnyen elérhetőnek tűnt, ezért senki nem mert válaszolni neki.
Öt igen feszült másodperc után Victor megtalálta a hangját. Ilyen pillanatokban mindig ő vette át a szituációk felett az uralmat.
- Természetesen, uram! Itt már elő is készítettük a legszebb lányt a Parancsnok számára!
Ezzel a karjánál fogva előretolta a lányt akit korábban megcsókolt.
- Eh? Eh? - sikkantgatott a lány zavarában.
- Remek. Ez esetben kivételt teszek. Bulizzatok csak keményen, míg ki nem száradtok! - mondta Alfred, megadva az engedélyét.
Ekkor a lovagok üvöltve fejezték ki helyeslésüket, és folytatták az ivászatot. Örömtelien őket nézve Alfred elvette a legkevesebb borral teli üveget, és Crowley felé vette az irányt.
Látván a felbukkanását, Crowley mellett álló Gustavo felnyögött.
- Upsz, semmi jó. Hé, Crowley.
- Igen?
- Felejts el mindent abból, amikor azt mondtam a Parancsnok dicsér téged, rendben?
- Persze.
- Akkor rendben. Végülis azt hiszem megyek, és lefekszem valamelyik lánnyal.
- Okés. - nevetett Crowley.
Rávigyorgott Crowleyra, majd Gustavo egyenesen a parti közepe felé indult. A helye Crowley mellett azonnal el is lett foglalva a Parancsnok által.
- Jól szórakozol, Crowley-kun?
- Igen, az engedélyeddel, uram.
- Csak a ma este van a számodra, hogy szórakozz amennyire csak bírsz. Szórakozásból semennyi sem lesz azon a csatamezőn ahová megyünk.
- Tudom, uram.
- És még egy dolog.
- Igen, uram?
- Mi volt az a szánalmas performance a ma délutáni edzésen? Csak így tovább, és te leszel az első aki meghal a harcban.
Így Crowley meg is kapta az első dolgot, amin rágódhatott. Elgondolkozott azon, hogy egyáltalán egyszer is megdicsérte-e a Parancsnok a háta mögött.
- Elnézést kérek, uram.
- Szedd össze magad. Egy társamat se akarom engedni meghalni ebben a háborúban.
- Természetesen, uram.
- Ezért van szükségem rád, hogy vágj le több ellenséget mint bárki más, és védd meg a társaidat.
- Megértettem, uram. - bólintott Crowley, és Alfred rámosolygott és megveregette a vállát, majd odament a többi lovaghoz.
Úgy nézett ki, a Parancsnok mindegyikükkel külön-külön akart személyesen beszélni. Crowley nézte a Parancsnok hátát, amint az körbement a teremben.
Amióta csak csatlakozott a Rendhez, Crowley tisztelte a Parancsnokot. Alfredet tisztelték az alatta lévők, és bőven elég nagyszerű ember volt ahhoz, hogy felérjen az elvárásaikig.
Emellett elsősorban a Parancsnok volt az, aki megtanította Crowleynak a kardvívás alapjait. Egy lovag hozzáállása az élethez - Crowley mindent tőle tanult meg.
Most pedig Crowley kapott tőle egy új parancsot.
- "...Vágj le több ellenséget, mint bárki más, és védd meg a társaidat", huh.
Crowley öntudatlanul megérintette a nyakában lógó rózsafüzért. Még annyira hiányos volt a tudása, képes lesz megtenni azt, amit a Parancsnok kért tőle?
Megint érezte, hogy valaki jött és megállt mellette. Oldalra pillantva a nála fiatalabb, egy ranggal alatta lévő lovagok egyikét találta, Gilbert Chartrest
Gilbert egy másik elképesztően ügyes lovag volt azok közül, akiket a Parancsnok kedvelt: szorgalmas, dolgos és erős hitű. Számos alkalommal gyakorlás után odajött Crowleyhoz, és kérte őt a gyakorlás folytatására, és soha nem lassult be a fizikai tréningekkor.
Nagy valószínűséggel erősebb volt, mint Victor, akit az idő nagy részében lefoglalt a nők hajkurászása. Ez pedig az jelentette volna, hogy Gilbert egyike volt a legerősebb és legtehetségesebb lovagoknak a templomosok között, mert a nőügyeitől eltekintve Victor sem szenvedett hiányt tehetségben. Nem, valójában olyan szikra volt Victor kardvívásában, hogy attól Crowley úgy hitte, hogyha Victor az erőfeszítéseit az edzésbe fektetné, akkor talán még maga Crowley se tudná legyőzni; Crowleyt mindig bántotta is, hogy Victor hagyja, hogy egy ilyen tehetség elpocsékolódjon...
És nézve ezt a társát, amint épp mindkét karjára nők csimpaszkodnak, Crowley nem bírta megállni, és egy féloldalas mosoly húzta el a száját.
- Miről beszéltél a Parancsnokkal, Crowley-sama? - szólalt meg az oldalán Gilbert.
Gilbert továbbra is ragaszkodott a lehetetlenül udvarias beszédhez, még egy ilyen boldog ünnepi alkalomkor is.
- Azt mondta nekem, hogy próbálkozzak jobban. - válaszolta Crowley, figyelmét Gilbertre fordítva.
- Uram, azt hiszem, elsiklassz a részletek felett.
- Hahaha - Crowley elengedett egy nevetést, és ivott egy nagy korttyal a borból.
Gilbert szintúgy csendben maradt egy ideig, Victort figyelve, aki már majdnem túlságosan is jól érezte magát. Aztán csendesen feltett egy rövid kérdést.
- ...Tudunk győzni ebben a háborúban?
- Ki tudja.
- Ó? Nem az a kötelességed, mint idősebb lovag, hogy buzgón biztosíts engem, hogy igen, természetesen győzni fogunk?
- Most ez lenne a kötelességem?
- Igen. Végülis ez a szent háború a Szentföld visszavételéért az ördög fattyai ellen folyik.
- Igaz.
- És ez az ok amiért biztosan nyerni fogunk.
- Pontosan. Hát, ha ilyen erősen hiszel a győzelmedben, akkor ne kérdezz tőlem ilyeneket. - mondta Crowley, és vetett egy oldalsó pillantást Gilbertre, amint az tétován a homlokát ráncolta. - Mitől félsz?
- Nem, egészen biztosan nem félek!
De ez egy arcátlan hazugság volt.
Senki se volt köztük, aki nem félt volna a háborútól. Ez volt az oka annak, amiért ma este olyan keményen buliztak és ittak mindannyian - hogy eltereljék a figyelmüket a frontra indulás fenyegető gondolatától. Bort ittak, ételeket ettek és szeretkeztek nőkkel, mindezt azért, hogy elfelejtsék a félelmet amit éreztek. Egyedül az az ösztönös félelem, megülve a testük sejtjeiben, nem ment sehová. A háborútól rettegés. A társak elvesztésének borzalma. Félelem a meghalástól.
Crowley elnézett Gilbertről, vissza a többi társára, akik mind annyira szórakozni próbáltak, amennyire csak bírtak, kétségbeesett próbálkozásként arra, hogy elmeneküljenek félelmeik elől.
- Gustavo mondott nekem valamit korábban... - mondta ezután.
- Mi volt az, uram?
- Hogy Isten mindig figyel minket és mindent lát. Úgyhogy azok, akik mindig tisztességesek, csak azok fogják túlélni.
- Értem. Ebben az esetben Gustavo-senpai és Victor-senpai meg fognak halni.
- Hahaha, el tudom képzelni.
Épp abban a pillanatban úgy történt, hogy Gustavo az alacsony termetét arra használta, hogy bedugja a fejét az egyik lány szoknyája alá.
Hát, ha Isten ebben a pillanatban figyelte, Gustavo talán tényleg egyszerűen meg fog halni.
De általában viszont Gustavo egy nagyon rendes felettes volt, aki mindent megtett a társiért, amit csak tudott, úgy, hogy közben nem viselkedett nagyzolóan velük emiatt. Visszatekintve amikor Crowley még "friss hús" volt, Gustavo számos alkalommal megmentette az életét.
Ha a szokásos erkölcsi szokások számítanak a különleges helyzetek helyett, akkor Gustavonak túl kell élnie, semmi kétség - gondolta Crowley. Ha nem, akkor az felveti azt a kétkedő kérdést, hogy Isten mit is néz pontosan az emberekben, már ha Ő okozza a halált.
Miután Crowley egy ideig nézte a boldognak kinéző Victort és Gustavot, amint nevetnek a lányokkal felhőtlenül, úgy döntött, hogy valahová máshová megy.
- Hova mész, uram? - kérdezte Gilbert.
- Egy kicsit túl sokat ittam. Egy kis friss levegőre van szükségem. - válaszolta, és kiment az étkezőből.
Kint a nem nemesi származású lovagok is partiztak. Ma este meg volt engedve nekik a finom étel és a bor, viszont úgy látszott, hogy csak a magas nemesi rangú lovagoknak volt elnézve a nők társasága is.
- Crowley-sama! - jó pár apród, aki Crowley alatt szolgált, felállt és arra készült, hogy hozzászegődjön, de Crowley felemelte a kezét, hogy megállítsa őket.
- Nem szükséges. Szívetekre hallgatva érezzétek jól magatokat ma.
- Köszönjük szépen, Crowley-sama!
Olyan sok fiatal fiú volt köztük, akik csak tizenöt-tizenhat évesek lehettek. Mindannyian arról álmodoztak, hogy a keresztes hadjárat alatt kitűnhetnek és hírnevet szerezhetnek maguknak. Attól függetlenül, hogy hova születtek, mindannyian rendes fiúk voltak.
- Védd meg a társainkat. Védd meg a társainkat, huh. - suttogásként Crowley párszor elismételte magának a Parancsnok utasítását, miközben a fiúkra nézett.
Éppen akkor egy nagy bang, ami az étkező ajtajainak kinyílását jelentette, elérte a fülét.
- Bööö~ Betegnek érzem magam. - jött ki az étkezőből Victor, a mellkasát fogva, és egy halom alkoholtól bűzlő leheletet a levegőbe kiböfögve. Láthatóan ő is szükségét érezte egy kis friss levegőnek.
Amikor megjelent, az apródjai körégyűltek.
- Victor-sama!
- Jól vagy, Victor-sama?
- Áh, semmi jó. Nem, nem vagyok jól. Hozzatok nekem egy kis vizet. - mondta, karját felemelve.
- Azonnal, uram! - az apródok sietve engedelmeskedtek.
Crowley kisegítette a leroskadó Victort.
- Hányni fogsz? - kérdezte.
- Urgh... Ah-ha.
- Egek, mihez kezdjek veled... - mondta Crowley, és kicsit távolabb vitte Victort az étkezőtől.
Victor újra összegörnyedt, és nekiállt hányni. Crowley dörzsölgette Victor hátát, miközben görnyedezett.
- Argh, micsoda szenvedés.
- Ezt kapod, amikor elfelejted a határaidat, hiszen nem bírsz te ennyit megemészteni szeszes italokból.
- De mindenki iszik és szórakozik...
- De ez nem jelenti azt, hogy neked mindenképp azt kell tenned, amit a többiek.
- Nem, nem, ha nem én, akkor k- blööööörgh! - Victor újra kiadta a gyomra tartalmát.
Az apródok hozták a vizet, Crowley átvette tőlük, és szólt nekik, hogy menjenek, folytassák a bulizást. Továbbra is segíteni akartak a mesterüknek megbirkózni a helyzetével, de nem állta volna, hogy Crowley hagyja nekik végignézni amint a mesterük a beleit is kihányja a túl sok alkoholfogyasztás miatt, úgyhogy határozottan visszaküldte őket a partiba.
- ...Crowley - mondta Victor, továbbra is öklendezve.
- Mm~?
- Adj nekem vizet.
- Tessék. - Crowley átadta Victornak a poharat.
Nehézkesen zihálva, Victor ivott belőle. Úgy látszott, a víz segít neki lenyugodni.
- Haaah, 'kés, azt hiszem, már jobban vagyok.
A hányást kikerülve, Crowley egy kicsit még távolabb vitte Victort az étkezőtől, leültette, majd mellette helyet foglalva leült.
- Te jó ég.
- Igen, ez durva volt.
- Én is ezt gondolom.
- Kösz a segítséget, Crowley. Most az egyszer te vagy a megmentőm.
- Túlzol. Folyton hánysz, nem? És úgy emlékszem, mintha jóval többször maradtam volna valahol ott, miközben rád vigyázok, mint egy alkalom.
- Hát, akkor átfogalmazom: már megint te vagy a megmentőm.
- Igen-igen.
Az ivászat tovább folytatódott mind az étkezőn belül, mind kívül. Nevető hangokat lehetett hallani minden irányból. A mulatozás teljes gőzzel folyt, nehéz volt elhinni, hogy csak egy pár nap és a bulizó lovagok és apródok már a fronton lesznek. Crowley szórakozottan nézett egy csoportnyi apródot, amikor Victor hirtelen felemelte a fejét. Crowleyhoz hasonlóan ő is a apródokat nézte.
- Bizonyára kirobbanóan jól érzik magukat.
- Vissza akarsz menni a terembe?
- Nem tudok.
- De ha nem mész vissza, az összes aranyos lányt elviszik mások. Nem ez lenne a ritka alkalom, hogy megérints lányokat anélkül, hogy el kéne bújnod? - kérdezte Crowley.
Victor grimaszolt.
- Aah~ Igen, ez igaz, de, uh, valószínűleg már nem nekem. Túl sokat ittam, szóval kétlem, hogy most fel tudna állni.
- Hahaha. - Crowley nem bírta abbahagyni a kitörő nevetést.
Victor mellett tényleg nem érzett feszültnek egy témát sem. Ez volt az oka annak, hogy mindenki Victor mellett akart lenni.
Victort említve, amint Crowley mellett ült, vett néhány mély lélegzetet, és az arca komolyra váltott, amint feltette a kérdést.
- Mondd csak, Crowley.
- Hm?
- Mit gondolsz erről a keresztes hadjáratról?
- Hogy érted?
- Be fogunk törni egy idegen országba, és ott hadat viselni a pogányokkal.
- Ühüm.
- Félsz?
Erre Crowley őszintén válaszolt.
- Igen. Mi a helyzet veled, Victor? Te félsz?
- Annyira, hogy a pisim bármelyik pillanatban készen áll arra, hogy a nadrágomban végezze.
Amikor Victor ezt komoly arccal elmondta, Crowley megint kitört a nevetésben.
- Még úgy is, hogy felállni már nem tud?
- Ahhoz, hogy nem áll fel, a pisilésnek semmi köze~
- Hahaha
Miután abbahagyták a nevetést, Crowley megszólalt.
- Csak győznünk kell és hazajönnünk.
- Igen, ez igaz, persze, de, uh... Túl fogom élni?
- ...Nem tudom. De mindenesetre, a keresztes lovagok, akik a csatában esnek el, egyből felkerülnek a mennybe, így hallottam.
Victor felnézett az égre, mielőtt válaszolt.
- Hát~ Akkor remélem, hogy vannak cuki csajok a Mennyek országában is.
- Haha.
Eközben Crowley is felnézett az égre. Nehezen volt kivehető bármelyik csillag. Akkor hát holnap talán esni fog.
- Hé, Crowley.
- Mm?
- Ha veszélyben látsz, gyere és ments meg, 'kés?
- Igen, persze. Amúgy is ugyanezt az utasítást kaptam a Parancsnoktól korábban.
- Mit mondott?
- Vágd le az ellenséget. Védd meg a társaidat.
- Micsoda egyszerű parancs. - kuncogott Victor.
Ezt a pillanatot választotta arra Alfred Parancsnok, hogy kijöjjön az étkezőből. Egy pár pillanatra Crowleyra és Victorra bámult, amit a hányástól nem messze üldögéltek.
Crowley feszülten épp azon volt, hogy talpra álljon, amikor a Parancsnok intett neki, hogy ne tegye.
- Ne. Maradjatok ülve.
- Ha ez nem zavar téged, uram.
- Victor is.
- Uh, uram. - Victor felemelte a sápadt arcát, hogy felnézzen rá.
A Parancsnok valószínűleg befejezte a beszélgetést az étkezőben a magasabb rangú lovagokkal. Feltehetőleg Victor volt még az egyetlen, aki nem kapott tőle utasításokat.
- Miről lenne szó, uram? - kérdezte Victor.
- Nemsokára a csatamező felé vesszük az irányt. - mondta a Parancsnok.
- Igen, uram.
- Akkor meg mégis mi ez a szánalmas kiállás?
- Elnézést kérek.
- A te üdvözítő kegyelmed a vidám optimizmusod. A hadtest hangulata akarva-akaratlan vidám, ha te ott vagy. Szóval amikor a csatatéren leszel, ne vágj ilyen hülye arcot; ahelyett vidítsd fel a társaidat az optimizmusoddal. Megértetted?
Ezek egyértelműen a dicséret szavai voltak. Annak ellenére, hogy Victor minden lehetőséget megragadott arra, hogy lazítson edzés közben, a Parancsnok pontosan tudta, hogy hol lakozik benne érték.
Victort láthatóan nagyon megérintették a szavak, amikor is talpra ugrott.
- H-ha ez a módja annak, hogy hasztalan jómagam kissé hasznossá váljon, akkor én...
De eddig tartott a lelkesedése, ugyanis a következő pillanatban már megint azt lehetett látni, ahogy a gyomra tartalmát öklendezi fel, egyenesen oda, ahol állt.
A Parancsnok ordítva felnevetett.
- Micsoda bolond!
- B-bocsánat, uram. De holnap már biztosra megyek, hogy a legjobbat tudjam nyújtani.
- Remek.
- Parancsnok, ha esetleg kérdezhetnék valamit...
- Hm?
- Nem fogsz magaddal nőt vinni az éjszakára?
Erre a Parancsnok csak megvonta a vállát.
- Már házas voltam, mielőtt csatlakoztam a Rendhez, úgyhogy a ma estét a feleségemmel töltöm.
- Óh, van egy felesége, uram? - Victor meglepettnek tűnt.
Ezt Crowley sem tudta a Parancsnokról. De úgy nézett ki, hogy habár a templomos lovagoknak tiltva volt a kapcsolat a nőkkel, de ha egy tagnak már volt felesége a csatlakozás előtt, akkor lehetett kivételt tenni.
- Akkor hát, uram, szenvedélyes éjszaka vár még rád, mielőtt útnak indulunk?
- El veled! - nevetett a Parancsnok, majd elfordult és elsétált.
- Crowley - mondta hirtelen Victor, a távolodó Parancsnok hátát nézve.
- Igen?
- Azt hiszem, végülis a legjobbat fogom kihozni magamból.
- Mi az, hirtelen felpörögtél és késznek érzed magad? - kérdezte Crowley, és Victor bólintott.
- Jaja. Ha a Parancsnok innen egyedül megy haza, az azt jelenti, hogy az az aranyoska szabad, teljesen egyedül! Úgyhogy visszamegyek a terembe!
- Óh ember, erre értetted azt, hogy a legjobbat hozod ki magadból, huh? - nevetett Crowley.
Erősen kételkedett abban, hogy a teremhez visszafelé vezető úton bizonytalanul dülöngélő Victor képes lesz jelenlegi állapotában egy nővel bármit is kezdeni.
De persze mégis mindketten visszatértek a terembe.
Odabent meg persze még jóval részegebb és kedélyesebb volt már mindenki.
Még Gilbert arca is kipirult volt, amikor panaszt emelt rájuk.
- Bájos~ Mégis hova mentetek ti ketten~?
Ezután pedig mindenki visszatért az ivászathoz.
Bizony egy nagyon vidám éjszakáról beszélünk, amire Crowley még most is tisztán emlékezett.
--------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------
Ez volt az a pillanat, amikor Ferid Bathory megszakította Crowley mesélését egy kérdéssel.
- Szóval, végülis lefeküdtél bármelyik lánnyal azon az estén?
- Ez az egyetlen dolog, ami érdekel? - kérdezett vissza Crowley.
Egy kicsit megdöntve a serlegét, Ferid kortyolt egyet a vörös borából.
- Ha jól szolgál a memóriám, akkor azt hallottam, hogy mi nyertük ennek a keresztes hadjáratnak a kezdetén. Miután az ellenség erődítménye, Damietta el lett foglalva, a keresztesek ellenfelei többször is eljöttek oda békeajánlatokat tenni.
- Igen.
- A kereszteseknek számtalan esélye lett volna visszatérni győzelem hírével. De ténylegesen csak pár ország királya tett így. De a ti embereitek továbbra is ottmaradtak a csatamezőn?
- Igen, így volt. Eléggé szerencsétlen döntést hoztunk.
Az Ötödik Hadjárat nem volt vezetve egy király által sem bármelyik országból, csak egy követ jött a pápától.
A pápai küldött, Pelagius, semmi esetre sem fogadta el a békeajánlatokat a pogányoktól, bármi is történt. Egy kapzsi ember volt, fanatikusan hitt a vallásos ideológiájában. Ennek a fanatikusságának köszönhetően hozakodott elő egy olyan kérdéses nyilatkozattal, mint "A Szent Föld csak keresztény vér által foglalható vissza".
Annak ellenére, hogy rengeteg esélyük lett volna kihasználni a sikereiket és visszavonulni, ő kitartott a megszállottsága mellett, miszerint meg kell hódítani Kairót. Végső soron ez vezette őket a vereségbe. Az elsöprő ellenségbe és teljes megsemmisülésbe.
Nem létezik olyan, hogy valaki örökké nyerjen egy háborúban. Csak mert a vezetőjük nem hagyta abba, amikor kellett volna, számtalan keresztes lovag halt meg a semmiért.
- Szóval azok közül, akikről meséltél most, akik ott voltak az ivászaton, hányan vesztették el a hitüket úgy mint te?
- ... - Crowley nem válaszolt.
Ez nem rettentette el Feridet, és folytatta.
- A Gilbert nevű fickó, ő túlélte, jól vettem le? Ő volt az, aki ma a gyilkossági helyszínre jött, igaz? És ő azt akarja, hogy visszatérj közéjük.
- Igen.
- Mi a helyzet a többi társaddal? Hányan vannak közülük még életben?
Ettől a kérdéstől Crowley újra visszaemlékezett, hogy mi történt az utolsó hadjáratban.
Elfoglalták az ellenség erődítményét, és a királyok és a pápa követe megkezdték a küzdelmet a föld irányítása felett; ezután pedig egy új hadjárat indult, hogy nyerjenek még több földet, még több győzelmet.
Nem elég. Még mindig nem elég.
A Szent Föld. Foglaljátok vissza a Szent Földet!
Talán ez a kielégíthetetlen hódítási vágy volt az, ami rájuk hozta az Úr haragját. Bőven akadt a pestisből a előhad emberei között, Crowley társai közül is sokan ebbe haltak bele. Még Guillaume de Chartres, minden templomos Mestere is áldozatául esett és meghalt.
Mindezek ellenére a háború nem állt meg.
Előre. Haladj előre. Csak előre.
Pont azért fogjuk tudni visszafoglalni a Szentföldet, mert a te véred folyik érte!
Ezek voltak a parancsok, amiért Crowley és társai kétségbeesetten harcoltak tovább.
Visszaemlékezett rá, milyen is volt.
--------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------
Hallani tudta a szívverését. A fülsüketítő hangját a saját szívének, ahogy dübörög, mint egy vészjelző. Ez volt minden, amit hallott akkor.
A csatatér.
Valóban egy borzalmas hely volt. A hely, ahol a társai értelmetlenül vesztették életüket. Annak ellenére, hogy mint az igazság csapatai azon a földön, isteni védelmet kellett volna kapniuk.
Győzelem után csatát nyertek, újra és újra, és már bőven elérkezett az ideje, hogy befejezzék ezt a háborút, és mégis, miért kellett idáig elfajulnia a helyzetnek?
A szemük előtt lévő ellenség erős volt, és mostanra már övéjük volt a földrajzi előny, szerencse - szó szerint minden az ő oldalukon állt.
- Ó, Istenem - suttogta Crowley, - Ó, Istenem, kérlek, ne hagyj el bennünket.
Annak ellenére, hogy minden ellenük szólt, a keresztes lovagok kétségbeesetten tovább harcoltak. Az igazságért. A közös ügyért. Isten nevében.
Egy sötét-bőrű pogány csatakiáltást hallatott.
- Uwoaaaaaah! - majd Crowleyra vetette magát, akinek a kardja lefejezte.
- Pusztulj, te istenverte hitetlen!
A fej felreppent a levegőbe. Mindenfele vért spriccelt. Crowley fürdött a vérben.
De Crowleyt ez már nem érdekelte. Az egész teste, a lábujjhegyétől a feje búbjáig, már mind pirosra volt színezve. A társai vére, az ellenség vére, hús, zsigerek - mindez az ő testét borította be.
Már meg se tudta mondani, hogy hány ellenséget vágott le idáig. Csak ölt és ölt és ölt, régóta abbahagyta a számolást, pedig a levágott ellenségek száma határozta meg egy lovag értékét.
Egy sötét-bőrű pogány csatakiáltást hallatott.
- Uwoaaaaaah! - majd Crowleyra vetette magát, akinek a kardja lefejezte.
- Pusztulj, te istenverte hitetlen!
A fej felreppent a levegőbe. Mindenfele vért spriccelt. Crowley fürdött a vérben.
De Crowleyt ez már nem érdekelte. Az egész teste, a lábujjhegyétől a feje búbjáig, már mind pirosra volt színezve. A társai vére, az ellenség vére, hús, zsigerek - mindez az ő testét borította be.
Már meg se tudta mondani, hogy hány ellenséget vágott le idáig. Csak ölt és ölt és ölt, régóta abbahagyta a számolást, pedig a levágott ellenségek száma határozta meg egy lovag értékét.
Egyedül a Parancsnoka szavai, amiket idejövetelük előtt mondott, visszhangoztak tovább a fejében egy végtelen hurokban, újra és újra. Vágj le annyi ellenséget amennyit csak tudsz. Védd meg a társaidat.
Folytatta ennek a parancsnak a teljesítését.
Egyszerűen csak ész nélkül ölt, elfelejtve már, hogy miért harcolt.
Csak megölni. Az ellenségeket. Azokat, akik megtámadják őt.
Lemészárolni a pogányokat, akik rossz ideológiának a követőivé váltak. Ölni. Ölni.
Kilyukasztva egy közelben álló férfi mellkasát a kardjával, Crowley következőnek arcba rúgta, miközben a pengét kirántotta a testéből. Miután elkapta egy ellenség lándzsáját, a forgatóját a saját fegyvere markolatával arcon vágta, eltörve ezzel a koponyáját. Ezután fogta a lándzsát, és eldobta, hogy átszúrja vele egy férfi torkát, aki épp nyílvesszőt illesztett az idegre.
Bármilyen formában is, de ölni. Ölni a pogányokat. Megölni őket, mielőtt ők tennék meg veled!
- Hah... hah... franc, még nem, huh? Az ellenség még nem vonul vissza...
Úgy érezte, a szíve mindjárt felrobban. Teljesen kifogyott a szuszból.
De miközben megölte a vele szembenálló ellenséget, továbbra is ezt mondogatta magának: Életben vagyok. Itt és most, még életben vagyok!
Sokáig tudta mondogatni magának ezt a csatában, mintha ima lenne. A bal keze öntudatlanul a nyakában lógó rózsafüzérért nyúlt. A szíve megmentést keresett. Hívta Istent.
Kérlek ments ki engem erről a beteg helyről, sikoltotta a szíve, Istenhez könyörögve.
De a megmentés nem jött. Nem érezte magát Isten által vezéreltnek.
Egy újabb ellenség rontott rá.
Crowley tiszta erőből rávágott a kardjára. Amint az megpördült, az ellenséget a saját kardja nyársalta fel, a vállától a mellkasáig, átszúrva a szívét, és ezzel nem maradt Crowley előtt ellenség.
Crowleyra, aki immáron tényleg csupa vér volt, még egy-pár pogány bámult, biztos távolságból és holtra vált arccal.
Crowley a csoportra bámult.
- Mi az? Miért nem támadtok rám?
- ...
Rámutattak, egyszerre mondva valamit.
- Mi az? Mit mondtok?
Az egyikük Crowley irányába ordított.
- Shaitan!
Crowley ennek a szónak ismerte a jelentését. A pogányok nyelvén "démont" jelentett.
Ilyen messzire jött Isten akaratából, csak hogy démonnak szólítsák.
De Crowleyt nem érdekelte különösebben. Ha ez kellett ahhoz, hogy véget vessen a harcnak, akkor nem bánta.
Crowley dühösen visszaordított a pogányokra.
- Így igaz! Én egy démon vagyok! A szörnyeteg, amit Isten küldött, hogy lemészároltasson titeket, hitetleneket! Ha nem akartok meghalni, mindannyian tűnjetek el azonnal! Azok közületek, akik meg szeretnének sülni a Pokol tüzében, álljanak elém!
Milyen szép is lenne, ha a dühös üvöltése lelohasztaná az ellenség harci kedvét egy kicsit, gondolta. Talán eléggé megijednek ahhoz, hogy visszavonuljanak.
- ... - de a dolgok nem mentek ilyen könnyen, ez látható volt. Hát persze, hogy nem mennek ilyen jól a dolgok. Abban a helyzetben az ellenség száma elsöprő előnynek bizonyult.
Miután lefolytattak valamilyen megbeszélést, számos pogány férfi összegyűlt egy csoportba, és megpróbálták szervezett támadással megölni Crowleyt.
- A francba! - a szitokszó épphogy csak elhagyta az ajkát, amikor érzékelte a süvítő hangot, ahogy valami szelte a levegőt. Egy kilőtt nyíl hangja.
Cöh. - a nyíl irányába fordult, de már túl késő volt. Már nem tudta volna kikerülni. A jobb karját felemelve, legalább a szívét és a fejét akarta megvédeni.
De pont abban a pillanatban, amikor a nyíl át akarta ütni a karját, Victor félreütötte a kardja lapjával azt Crowley háta mögül.
- Ne bambulj el, Crowley!
Gustavo és pár apród lecsaptak az ellenségre, aki kilőtte a nyilat, és megölték.
Crowley Victorra bámult, aki épp megmentette az életét. Victor hozzá hasonlóan vérrel volt beborítva, és igazán szörnyen nézett ki.
- Idióta. Ki fog megvédeni engem, ha előbb halsz meg mint én? - kérdezte, és Crowley bólintott.
- Igazad van, bocsánat. Örülök, hogy még életben vagy.
- Már nem sokáig, ha ez így megy tovább. A templomos lovagok nem vonulhatnak vissza. Vagy győzve térünk vissza vagy halottan... Argh, francba, meg kellett volna kefélnem egy-két bigét, mielőtt még idejöttünk volna! - még abban a szituációban is, Victor spórolt erőfeszítést arra, hogy elsüsse a vicceit.
Crowley megpróbált nevetni, de az állkapcsában lévő izmok lebénultak és elutasították a mozgást.
Előttük az ellenséges haderő magas számbeli fölénnyel állt előttük kicsit távolabb. Hacsak csoda nem történik, minden valószínűség szerint ebben a csatában fognak mindannyian meghalni.
De ötlete sem volt, hogy mi értelme lenne a haláluknak. Nem úgy nézett ki, mintha bármennyi esélyük is maradt volna még arra, hogy megnyerjék a csatát. A Szentföld visszavétele lehetetlen volt. Egy olyan háború volt ez, amit el sem kellett volna kezdeni, hiszen a társaik értelmetlenül haltak meg.
A pápai küldött most valahol épp egy kétségbeesett öngyilkos rohamot vezetett, de valószínűleg azt sem viszi sikerre. A széles körben elterjedt pletykákhoz igazodva, a követ nem volt hajlandó megérteni semmit, és visszautasította az elismerését annak, hogy ez értelmetlen harc.
Ami azt jelentette, hogy a semmiért fognak meghalni.
- Halottak vagyunk. Itt fogunk meghalni, igaz... - motyogta Crowley, és Victor felnevetett.
- Ne mondd ezt.
- Azt kívánom, bárcsak tiszteletreméltóbb halálunk lehetne.
- Bármikor az életed véghez érhetsz, miközben engem védsz.
Ennél a mondatnál Crowley Victorra nézett.
- Azt hiszem, az elég tiszteletreméltó volna.
- Ugye? Tudtam. De én már itt se vagyok.
- Leszámolnak veled, hogyha elszaladsz a csatatérről.
- Huh? Nem volt valami olyan szabály, ami kimondja, hogyha az ellenség túlerője meghaladja a háromszorost, akkor rendben van a menekülés?
Most, hogy Victor megemlítette, Crowleynak rémlett valami, hogy talán tényleg volt egy ilyen szabály. De...
- Az ellenség elég nagylelkű ahhoz, hogy engedjen minket elmenekülni?
- Meh, tutira nem. Már túl sokat megöltünk az övéik közül.
Ekkor Crowley végre képes volt elmosolyodni.
- Még démonnak is hívtak korábban.
- Haha, az azért van, mert te többet öltél meg, mint bármelyikünk.
Pont ezután a mondat után Gustavo kiáltása hallatszott mögülük.
- Gyertek vissza és formálódjunk újra egy csoportban!
Gustavo felé fordulva Crowley bólintott egyet. Kicsikét visszábbhúzódtak, levágva pár ellenséget, akik rájuk támadtak amikor ezt tették.
Ekkor egy másik társuk hangja jutott el hozzájuk.
- E-emberek, a Parancsnok megsebesült!
- Mi?!
Crowley a hang irányába nézett. Alfred Parancsnok testét egy mélyre szántó seb díszítette. Miközben védelmezték, pár magasrangú lovag verte vissza körülötte az ellenséget kétségbeesetten.
- Hé, menjünk és védjük meg a Parancsnokot! - javasolta Gustavo.
Crowley viszont, miután még egy pillantást vetett a Parancsnokra, megrázta a fejét.
- Nem, én nem megyek.
- Miért?!
- A Parancsnok azt kérte tőlem, hogy vágjak le annyi ellenséget, amennyit tudok, és védjek meg a társaimat. Ha most odamennék hozzá, megszidna. Így nem lenne becsületre méltó a halálom.
- Bolond! Ki a fenét érdekel ebben a helyzetben a becsület?! Hol van egyáltalán bármennyi becsület is ezen a helyen?!
- Meg hát, bármi is lesz, úgyis meg fogunk halni.
- ...Ugh.
- Még ha már nincs is becsület ebben a harcban, én akkor is azt szeretném, hogy a Parancsnok imádkozzon még egyszer értem, amikor már a mennyben leszek.
Victor szája sírásra görbült.
- A fenébe is! Akkor én is veled maradok.
- Neked menned kéne.
- Mintha csak úgy itt tudnálak hagyni! Ha már mindenképp meghalunk, akkor haljunk meg együtt! - csattant fel Victor, és felvette a vívó állást a kardjával.
A közeli barátja arcára pillantva, megenyhült a keze szorítása a kardja markolatán. Mögöttük számos apród és nem nemes katona, akik szintúgy a keresztes hadjáratban vettek részt, felsorakoztak egy vonalban.
- Crowley, adj parancsot.
De már nem volt többé terv, ami parancsok osztogatását igényelné, vagy azok betartását. Már alaposan elverték őket, a legyőzés előtt álltak. Az egyetlen dolog, amit még mindig megtehettek, az az összetömörülés és frontális támadás volt, amiben még megölnek annyi ellenséget, amennyit az utolsó leheletükig bírnak. Semmi más lehetőségük nem maradt.
Ezért hát, kardját felemelve Crowley így szólt:
- Bízzátok rám az életeteket! Támadni fogunk! Emberek-
Épp amikor azt akarta ordítani, hogy "Előre!", patadobogást hallott a háta mögül.
- Crowley-sama! Victor-sama!
Gilbert hangja volt az. A lovát velük szemben állította meg, elállva ezzel az utat.
- Hoztam erősítést!
Crowley Gilbertre nézett, majd a háta mögé pillantott. Tizenvalahány felfegyverkezett lovag közeledését pillantotta meg. De nem olyan helyzet volt ez, amin egy ilyen kisebbféle lovas egység változtatni tudott volna.
Eközben Gilbert kiáltott valamit a pogányok nyelvén. Crowley nem tudta, mit mondott, de amikor az ellenség meghallotta, rémülten abbahagyták az előrenyomulást. Jól láthatóan pánikolva álltak neki megbeszélni valamit.
- Hé, Gilbert, mit mondtál nekik? - kérdezte Victor.
- Hogy a pár ezer fős erősítésünk már közeledik, miközben mi beszélünk.
- És jönnek már?
- Nem, persze, hogy nem!
- Huuuh?!
- Miközben a blöfföm hatással van rájuk, hagynak minket visszavonulni. Az ellenség több, mint háromszoros túlerőben van, úgyhogy semmiért sem fognak minket hibáztatni, ha most visszavonulunk.
- Abban a pillanatban, hogy leesik nekik, üldözőbe fognak venni minket. - jegyezte meg Crowley.
- Igen, de jelen pillanatban...
- Ha már mindenképp meghalok, nem akarom, hogy közben a hátamat mutassam az ellenségnek.
- A szituáció megváltozott, uram. Habár ez egy pletyka, amint nem mondhatok biztosra, de... - kezdett neki a tájékoztatásnak bosszús fejjel Gilbert.
- De mi? - feszegette Victor.
- Valószínűleg ez a háború nagyon hamar fog végetérni. - válaszolta Gilbert.
- Huh? Mit értesz ezalatt?
- A pápai követet... úgy néz ki, hogy elfogták.
- Mi a... Ugye csak viccelsz! - kiáltott fel sokkolt állapotban Victor.
De bizony annak, amit mondott, nem volt elképzelhetetlen a lehetősége. A háborús helyzet sarokba szorította a követet, és az ennek hatására túlságosan vakmerő stratégiához folyamodott. Csak az idő kérdése volt, hogy az ellenség mikor használja ki a javára a követ tervének szinte ragyogó hibáit.
Mégis, aki vezette ezt a hadjáratot, az a követ volt, Pelagius. Az országok uralkodói már bőven elvesztették az érdeklődésüket eziránt a háború iránt. Szóval, ha a követet elfogták, mi fog történni ezzel a keresztes hadjárattal?
A teljes és végleges vereség már jóval valóságosabbnak tűnt, mint egy perccel ezelőtt. Ennek a friss információnak a fényében tényleg szükségesnek látszott, hogy meghátráljanak és később újraszerveződjenek
- Hol van a Parancsnok? - kérdezte Gilbert.
- Megsérült. - válaszolta homlokát ráncolva Crowley.
- Ó ne...
- A csapata visszavonul hátsó hadtesthez.
- Megyek és rájuk nézek!
Gilbert épp meg akarta fordítani a lovát, de Crowley megállította.
- Várj, Gilbert. Először játszd el a blöffödet, aztán menj.
- Áh...
Ha most pánikolva rohant volna a Parancsnokhoz, az ellenség azonnal rájönne, hogy az erősítésről szóló híre hazugság volt. Szép lassan és könnyedén kellett meghátrálniuk.
Gilbert megrántotta a gyeplőt a nyeregben. Miután elnyerte az ellenség figyelmét, szép lassan elügetett.
Mennyi időt fog ez nyerni nekik? Pár órát? Egy éjszakát?
Mindenesetre azonnal vissza kellett vonulniuk - hogy parancsot kapjanak arról, hogy mit tegyenek.
Az ellenség megfordult, és egy emberként kezdtek visszavonulni.
Miután megbizonyosodtak róla, hogy valóban elmennek, Crowley is így tett. Ahogy megfordult és haladt, akkor látta csak meg a saját szemeivel, hogy mennyi kárt szenvedtek a keresztes lovagok.
A földön fiatal apródok levágott karjai, fejei, törzsei voltak szétszóródva. Csak Crowley alatt tízen szolgáltak, de jelenleg a túlélők száma...
- Crowley-sama. - az egyikük, Rosso nevű fiú jelent meg Crowley előtt könnyes szemmel. Homokszín hajú, becsületes arcú fiatal volt szeplőkkel.
- Te vagy az egyetlen túlélő? - kérdezte Crowley.
- ...Igen, uram.
- Szép teljesítmény, hogy életben maradtál.
- ...Köszönöm, uram.
Crowley vállon veregette a fiút, aki nem bírta abbahagyni a sírást.
- Uuuh, ha csak én erősebb lettem volna...
- Nem a te hibád.
- De...
- Nem a te hibád! Ha bánt, válj erősebbé.
- Igenis, uram!
- Remek. - Crowley bólintott az egyetértése jeleként, habár ő maga már nem hitte, hogy bármelyikük is túl fogja ezt élni.
Amikor még távolabb értek, meglátták Alfred Parancsnokot, amint a földön fekszik, miközben magas rangú lovagok körbeveszik. Páran a lovagok közül sírtak.
Amikor a csoport észrevette, hogy Crowley és Victor visszatért, Gustavo, aki a Parancsnok oldalán volt, odajött hozzájuk.
- Hogy van a Parancsnok? - kérdezte tőle Crowley, amint odaért hozzájuk. Gustavo megrázta a fejét, az arckifejezése teljes elcsigázottságot tükrözött.
- A seb súlyos, szóval valószínűleg... - nem fejezte be a mondatot.
Akkor hát meg fog halni. A Parancsnokuk, akik olyan erőteljes és bölcs volt, meg fog halni ebben a kifogásolható háborúban. Ebben az értelmetlen csatában, amibe már belekezdeni is teljesen szükségtelen volt.
- A fenébe... - nyöszörgött Crowley, és a keze a nyakában lógó rózsafüzérhez nyúlt. Nem számított, mennyire sokat imádkozott Istenhez, olyan volt, mintha az Úr semennyit se segített volna. Mégis egy része a utóbbi tényekre tekintet nélkül, kétségbeesetten kapaszkodott Istenhez.
- Crowley. - szólalt meg Gustavo.
- Igen?
- A Parancsnok téged hív.
- Engem? Miért?
De ekkor Victor meglökte Crowleyt.
- Te vagy a Parancsnok kedvence. Úgyhogy biztos van valami, amit el szeretne mondani neked.
Crowley Victorra nézett, bólintott, majd odament a Parancsnokhoz.
Amikor a Parancsnok oldalán álló lovagokra pillantott, azok válaszul félrehúzódtak. Ahogy megtették, Crowley meglátta a földön elterült Parancsnok testét. A seb mély volt. Alfred Parancsnok mellkasa átlósan volt felvágva, és segítségen kívül voltak.
Ennek ellenére, amikor meglátta Crowleyt, erőt pazarolt arra, hogy mosolyogjon.
- Hát itt vagy, Crowley.
- Igen, uram.
- Kifáraszt, ha hangosan kell beszélnem, szóval hajolj közelebb.
- Természetesen, uram.
Crowley leguggolt a Parancsnok mellé, ahogy az utasította. Amikor leguggolt, a Parancsok megragadta a kezét és magához húzta. A keze szorítása továbbra is erős volt, és Crowley egy kicsit megkönnyebbültnek érezte magát.
- Sajnálom, hogy ilyennek kell látnod. - mondta a Parancsnok.
- Kérem ne sajnálja, uram.
- Ne vágj ilyen arcot. Remekül cselekedtél.
- ...Nem, uram, egyáltalán nem. Nem tudtam betartani a parancsokat, amiket adtál, uram.
- Parancs? Milyen parancsot adtam neked?
- "...vágj le több ellenséget mint bárki más, és védd meg a társaidat." De elbuktam, és sokat a mieink közül hagytam meghalni.
- Bolond. Ez az én felelősségem, nem a tied. Én vagyok ennek a seregnek a Parancsnoka.
- ...
- Tényleg remekül teljesítesz, hidd el nekem. Ha te nem vagy itt, már eltöröltek volna minket a Föld színéről számtalan alkalommal. Tudod, hogy hív a többi katona és lovag?
Crowley megrázta a fejét. Csak azt tudta, hogy az ellenség démonnak hívta.
A Parancsnok folytatta.
- Hős. Hősnek neveznek. Mert mindig legelöl voltál a fronton, levágva több ellenséget, és megvédve több bajtársat mint bárki más. Az összes lovag itt neked köszönheti az életét.
- De...
- Fogd be. Nem kérdeztem a véleményedet.
- ...
- Büszke vagyok rád. Az összes lovag közül, akit én neveltem, messze te vagy a legkiválóbb. Annyira örülök, hogy te itt leszel még akkor is, amikor én már nem. - mondta a Parancsnok.
Szóval amit Gustavo korábban mondott arról, hogy a Parancsnok dicséri őt, az igaz volt.
Crowley még erősebben szorította a Parancsnok kezét.
- ...Ne, kérlek ne dicsérj engem ennyire, uram. Én azt szeretném, hogy még tovább eddz és taníts, amikor hazaértünk.
De a Parancsnok csak zavaros arccal nézett rá.
- Én még mindig nem tudok haladni nélküled, uram.
A Parancsnok felemelte a karját, és finoman megveregette a fejét.
- Bolond. Már tudsz haladni nélkülem, és olyan jól, hogy még hősnek is neveznek. Egy ilyen férfinek nem kéne sírnia.
- ...De...
Nem bírta befejezni, mert a Parancsnok közben vért köhögött fel. Förtelmes, sötét színe volt, és sok volt belőle. Crowley érezte, amint a Parancsnok teste minden másodperccel gyengül.
Meg fog halni. A Parancsnoka meg fog halni.
- Crowley, még van egy utolsó parancsom a számodra. - folytatta a Parancsnok.
Mondania kellett volna valamit, reagálni a Parancsnok szavaira, de a hangszálai nem engedelmeskedtek. Nem bírt kierőltetni magából semmilyen választ. Sírni kezdett, és tudta, ha most beszélni kezd, a hangja remegne és gyengének hangzana.
- Ne halj meg itt, bármi is történjen.
- ...
- Neked van jövőd. Mindig nyugodt vagy és összeszedett, tehetséges kardvívásban és még népszerű is. Te olyan ember vagy, aki egy nap még ennek a Rendnek a csúcsán fog állni. Ezért nem szabad meghalnod egy olyan helyen, mint ez. - jelentette ki a Parancsnok.
- ...De engem úgy tanítottak, hogy a háborús halálakor nyilvánul meg igazán egy lovag becsülete. - vetette közbe Crowley.
- Egy lovag számára a társai megvédése a becsülete.
- ...
- Mellesleg ez többé már nem háború. Ez öngyilkosság. Nem hagyhatom, hogy tovább öljék az embereimet ebben a romlott háborúban - mondta a Parancsnok, és megragadta Crowley vállát. - Ezért, Crowley... Ezt rád bízom... a bajtársaid... tartsd őket életben és... vidd haza...
Mielőtt Alfred Parancsnok be tudta volna fejezni a kérését, a karjai elvesztették erejüket. Ernyedten puffantak a földön a teste mellett.
A Parancsnokunk végül nem tudott hazatérni.
A Parancsnok halott testét a karjaiban tartva nézte azt.
- ... - hiába csikorgatta a fogait kétségbeesésében, az sem tudta megállítani az arcán végigfolyó könnyeket. Már mindent megpróbált, de semmitől sem tudta abbahagyni a zokogást és sírást.
Tizenhét éves kora óta tanulta a kardforgatást a Parancsnoktól. Ez az ember tanított meg neki mindent, amit egy lovagnak tudnia kell.
És most halott volt. A mentora halott volt.
És hogy még rosszabbá tegyük a tényt, ebben az értelmetlen háborúban halt meg.
Ezt... Ezt nem tudta megbocsájtani, ezt sosem fogja tudni megbocsájtani.
Ha Isten tényleg látta ezt, ha Isten tényleg figyel minden embert minden nap, akkor tudnia kellett volna, hogy a Parancsnok nem az az ember, akinek itt meg kellett volna meghalnia. Ha pedig így van, akkor ő miért, miért harcoltak itt mindannyian? Miért, ha Isten még csak nem is figyelte...?
Valaki finoman megérintette Crowley vállát. Victor volt az. Ő is szomorúnak látszott, és próbálta visszafogni a könnyeit.
- A Parancsnok... - nyögte Crowley.
- Igen.
- A Parancsnok halott.
- Igen, tudom.
- Mit kéne most tennem...?
- Csak maradj meg olyannak, amilyen vagy. A mindennapi éned az akiben a Parancsnok hitt és akiben bízott. - válaszolta Victor.
A mindennapi énje. Crowley megérintette a rózsafüzért a nyakában. Mintha Istenhez könyörögne segítségért. Mintha Istenhez imádkozna, aki nem figyel rá.
Egy kis ideig Crowley nem mozdult. De persze tudta, hogy nem maradhat itt örökké. De csak egy kicsit. Csak egy kicsivel tovább. Adott magának egy kis időt, olyan keveset, hogy a halott Parancsnok se haragudna meg rá, épp csak annyit, hogy meggyászolja és elfogadja ezt a veszteséget.
Egy másodperc. Két másodperc. Három másodperc.
A következő pillanatban Crowley már felemelte a fejét. Letörölte a kézfejével a könnyeket, szárazzá tette a szemeit. Leszakította a Parancsnok nyakából a rózsafüzérét, és a zsebébe tette. Ezután lefektette a Parancsnok testét a földre és felállt.
Amikor ezt tette, Gilbert megszólalt a háta mögött.
- Crowley-sama. Mihez kezdjünk most, uram?
Crowley megfordult. A szeme az itt összegyűlt lovagokra esett, a bajtársaira. Mögöttük pedig ott álltak a közkatonák is.
De a számuk nagyon megcsappant. A kaotikus és szervezetlen csatában szétválasztódtak az egységeiktől, és az egész csatatéren szétszóródtak, úgyhogy ötlete sem volt, hogy pontosan hány társukat veszthették el idáig.
De mégis, ez a hetvenvalahány ember túlélte. Közöttük volt Gilbert. És Victor. És Gustavo. És Rosso, az apródja. A többi lovag, és a katonák akik követték őket, mindegyikük Crowleyra nézett várakozó tekintettel.
Őket felmérve Crowley alig hallhatóan suttogni próbált.
- ...Tartsd életben a társaidat, és térj haza velük...
Ezek a szavak a rettegés hullámával töltötték el.
Az ellenség területének a közepén voltak, teljesen erősítés nélkül. Őszintén szólva ezt a parancsot lehetetlennek tűnt végrehajtani. Mégis, muszáj volt sietniük...
- Rendben van ez. Segítek neked. - szólalt meg Victor hirtelen.
- Én is fogok. Bosszantó, hogy a beosztottam parancsokat osztogat nekem, de hát ez a Parancsnok kérése.
A többi lovagnak nem volt hozzáfűzni valója a dologhoz.
- Crowley-sama. Parancsolj, uram.
Crowley bólintott.
- Emberek, visszavonulás! Most azonnal visszavonulunk, hogy majd még később visszajöjjünk ebbe az országba! Figyeljetek! Mostantól kezdve nem engedek senkit se meghalni! Meg fogjuk védeni egymást, és kivétel nélkül hazatérünk! Aztán pedig újra felépítjük erőinket, és visszaszerezzük a Szentföldet!
A beszédére válaszolva, a lovagok csatakiáltást hallattak.
--------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------
Csak arra emlékezett, hogy éjjel-nappal gyalogoltak - hogy ne ölje meg őket az ellenség, hogy elmenekülhessenek valahogy.
Ez alatt az idő alatt számtalanszor megtámadták őket, és minden alkalommal elvesztettek újabb bajtársakat. De az esélyeik ellenére elképzelhetetlen volt, hogy feladják.
Túl fogják élni, és hazatérnek.
Tartsák életben egymást, és térjenek haza. Ez volt a Parancsnokuk utolsó utasítása, ezért szó sem lehetett a feladásról.
- Áááh~ Crowley, az utóbbi időben nőket látok álmomban. Mit kéne tennem? - panaszkodott sétálás közben Victor.
- Ne beszélj. Pocsékolod az energiáidat. - válaszolta Crowley.
De Victor nem hallgatott rá.
- Mindannyian ki vagyunk fáradva, az nem segít ezen, ha mogorva pofákkal sétálunk együtt.
Crowley felnevetett.
- Így is, úgy is mindannyian hullafáradtak vagyunk.
- Pontosan ezért kell nőkről beszélnünk.
- Én inkább szeretnék vizet, semmint nőt ebben a helyzetben.
- Hát, én is~ De ha vízről beszélünk, akkor csak még szomjasabbá válunk. - mondta Victor.
Nagyon elcsigázottnak nézett ki. Egy ideje kifogytak az élelemből és vízből. Le voltak gyengülve, nehezen bírtak kicsikarni egy kevéske erőt is magukból.
De még így is...
- Biztos lesz víz, amikor elérjük Damiettát. - mondta Crowley.
Damietta az ellenség erődítménye volt, most pedig a legkiemelkedőbb katonai eredményük, amit a hadjárat elején foglaltak el. Bevették a várat és megadásra kényszerítették.
Annak a városnak a meghódítása elégnek kellett volna lennie. Az ellenség még békeszerződést is felajánlott. A királyok, akik részt vettek a hadjáratban, el is akarták fogadni az ajánlatot. Azt mondták, hogy egymagában a vár már nagy sikernek számít.
Akkor meg mégis mi volt ez az őrület, amiben jelenleg nyakig benne voltak?
- ...
De most belegondolni ebbe már semmin sem segít. Most csak az számított, hogy el kell érjék Damiettát; ott bőven kellett lennie szövetségeseknek, semmi kétség. És végre képesek lennének vizet szerezni. És...
- Csak még egy kicsit. - mondta Crowley.
- Hé, Crowley. - szólalt meg Gustavo.
- Igen?
- Ne szakítsd félbe Victort.
- Huh? Miről beszélsz?
- A nőkről való dumájáról. Hallani akarom, szóval ne szakítsd félbe. Olyan éhes vagyok, hogyha nem hallom, talán a lábaim is megállnak. - jelentette ki Gustavo.
Victor diadalmas arccal nézett Crowleyra. A többi magasabb rangú lovag is bólintott, egyetértve Gustavoval.
- Emberek, hallottatok esetleg valaha a tisztaság esküjéről? - kérdezte Crowley, miközben a válla mögött enyhe elkeseredéssel bámult a lovagokra.
A válaszadó természetesen Gustavo volt.
- Majd meggondolom, miután lefeküdtem egy, vagy esetleg két lánnyal.
- Te jó ég.
- Rendben, na Victor, kezdj beszélni.
Victor bólintott, és elkezdett beszélni.
- Hát~ engedjétek meg, hogy arról beszéljek, ami velem történt előző évben egy nyári éjszakán. Egy Claudia nevű lánnyal voltam, aki tipikusan az a fajta lány volt, aki nem bírja abbahagyni a pletykálást, még ha az élete múlna rajta, akkor sem. Na szóval, az a lány azt mondta, hogy ő már járt egy lovaggal ezelőtt.
- Óh. Azt ne mondd, hogy az a lovag egyike volt a templomosoknak? - vágott közbe Gustavo.
- Ah-ha.
- Biztos vagy benne?
- Megkérdeztem tőle, és biztos volt benne. Azt mondta: Igen, egy templomossal! És hogy fokozzuk a dolog pikánsságát, a lovag egy igazi perverz volt, aki szeretett úgy beszélni a nőkkel, mintha gyerek lenne, és szerette elfenekeltetni magát velük.
- Hé, ezt most komoly?! És kiszedted belőle a lovag nevét?
- Pontosan, és ezt hallgasd, valamilyen Crowley volt. - mondta Victor. Képes volt terjeszteni egy ehhez foghatóan nevetséges dolgot.
Sétálás közben találta ki a sztorit, semmi kétség. De a lovagok mégis jót nevettek rajta. Elég halk hang volt ez, hiszen már nem volt erejük igazán nevetni.
- Hé, igaz ez, Crowley? - kérdezte Gustavo.
Crowley fáradtan elmosolyodott.
- Áh, Claudia, huh. Sokat mesélt nekem Victorról. Mesélte, hogy Victornak nem tud felállni a nőktől.
- Hé! - ütötte vállon Victor Crowleyt.
Ez a megjegyzés egy újabb tömeges nevetgélést okozott. Ez alkalommal a nevetés még tisztábban hallható volt. Valószínűleg mert már Damietta közel volt.
Amikor elhatározták, hogy visszavonulnak, hetvenen lehettek, de most már csak negyvenöten maradtak. De ez azt jelentette, hogy negyvenöt ember hazatérhet élve. Megdicsérné ezért a Parancsnok?
- Már látom! - kiáltotta a katonák egyike. Crowley felemelte a fejét.
Valóban, a távolban már lehetett látni az erődítményt, végre valahára. Damietta városát falak ölelték körbe. Visszaemlékezett rá, hogy mennyire bajos is volt áttörni azokon, de jelenleg azok a falak megnyugtatónak hatottak.
Emellett már az sem volt valószínű, hogy az ellenség üldözné őket. Damietta falai között még sok keresztes lovag maradhatott hátra a hadjáratból.
- Várfalak!
- Damietta a látóhatáron! - kiáltozták a katonák.
Még egy kicsit. Csak még egy kicsit.
De amikor Crowley erre gondolt, a fülei egy csoportjuk mögül jövő zajra lettek figyelmesek. Zajra, ami leginkább földdobogásra hasonlított, amibe egy idegen nyelv szavai keveredtek. Az üldözőik hangjai.
- A fenébe! - Crowley körbefordult. Még nem voltak közel, de ez az üldöző csapat látszott a legnagyobbnak azok közül, amikkel Crowley és társai idáig megütközött. Még fel is voltak fegyverkezve. Magyarán nemsokára be fogják őket érni.
- Ugye most csak vicceltek! Ez nem történhet meg, nem, amikor ilyen közel vagyunk! - sikította Gustavo.
- Fussatok! Fussatok az életetekért! - utasította azonnal a bajtársait Crowley.
De ő maga nem mozdult. Az üldözőik felé fordulva előrántotta a kardját.
- Hé, Crowley, mégis mit tervezel tenni? - kérdezte mellette Victor.
- Nem fogunk tudni megszabadulni tőlük csak meneküléssel. Szóval fedezni fogom a hátsónkat.
- Meg fogsz halni.
- Megígértem a Parancsnoknak, hogy megvédem a társainkat.
- A Parancsnok azt mondta neked, hogy semmi esetre se halj meg! Úgyhogy te most szépen mész a többiekkel előre. Én fogom fedezni magunkat! - ezzel Victor is előrántotta kardját.
Amikor előrántotta, a szavaira válaszolva a többi magas rangú lovag is hasonlóan cselekedett. Összesen tíz ember. Még úgy is, hogy a menedékük már a látóhatáron volt, volt köztük Crowleyval együtt több mint tíz ember, aki hajlandó kockáztatni az életét a társai megvédése érdekében.
Gilbert állt utoljára Crowley mellé.
- Akkor hát, én is... - mondta, miközben a kardját akarta előrántani, de Crowley a kezét Gilbert kardjának markolatára helyezte.
- Nem, te nem, Gilbert. A többi társunknak szüksége van valakire, aki vezeti őket. - utasította Crowley.
- Ááá, kérlek, ezzel ne viccelődj! Ez az a hely, ahol meghalok.
- Nem, nem az. Védd meg a társainkat és juss el Damiettába.
- Nem. Ez a te kötelességed, uram. Nekem itt kell maradnom és-
De ekkor Crowley pofoncsapta.
- Gáh!
- Idefigyelj, Gilbert. Egy magasan képzett lovagra van szükség, aki tudja vezetni a többi társunkat. Ez a lovag pedig te vagy.
- Nem, Crowley-sama, ez a te feladatod.
- Te fogod megtenni. Ez parancs. Vagy azt akarod mondani, hogy nem hallgatsz a feletteseidre?
- ...uh. - Gilbert csendben maradt.
- Mellesleg én sem szándékozok itt meghalni. A Parancsnok a túlélésre utasított, nem számít, mi történik. Úgyhogy én - mi - túl fogjuk ezt élni. - jelentette ki Crowley, Gilbertet vállon ragadva.
- ...Tényleg? - kérdezte Gilbert könnybe lábadt szemmel.
- Tényleg. Csalik leszünk, aztán pedig mi is elmenekülünk. Szóval eközben ti nektek is be kell érnetek a falak közé. Amint ez sikerült, gyűjtsetek erősítést Damiettán belül a keresztes lovagok közül.
Egy pillanatra Gilbert arcán töprengő arckifejezés jelent meg, de aztán hamar bólintott.
- Értettem, uram. De mindezek után csatlakozni fogunk hozzátok, hiba nélkül.
- Legyen.
- Hiba nélkül!
- Hiszek benned. Rendben, vágjunk is bele. Ti menjetek.
Erre válaszolva Gilbert felemelte a karját.
- Emberek, kövessetek! Megyünk és erősítést hívunk Damiettából! - ezzel futásnak eredt.
Miután Crowley megbizonyosodott róla, hogy a többi társa is így tesz, a figyelmét újra a hátuk mögül közeledő ellenségnek szentelte. Gyorsan közeledtek. Szemmel láthatóan százan lehettek.
Semmi esély se volt rá, hogy tizenvalahány elcsigázott lovag tudjon nyerni ellenük. De még így muszáj volt megfelelően eljátszani a szerepüket, hogy eltereljék az ellenség figyelmét Gilbertről és a csapatjáról. Ezért hát Crowley így szólt a mellette maradóknak.
- Lerohanjuk őket.
- Akkor tényleg itt fogunk meghalni, huh? Ahh, micsoda veszteség. Talán mégiscsak Gilberttel együtt el kellett volna tűznöm innen. - jegyezte meg mellette Gustavo.
A csípős szavai ellenére Crowley tudta, hogy Gustavo volt az első, aki előrántotta a kardját. Mindig is ez a fajta ember volt ő. Igazi férfi, aki sosem hagyná el a társait.
Aztán Gustavo mellett, ott állt egész testében reszketve Rosso, Crowley apródja. Ő is hátramaradt csalinak.
A többiek is mind olyan lovagok voltak, akik Crowley barátjai. A bajtársai, akikkel együtt edzett, étkezett és lakott.
Ekkor Victor hangosan felkiáltott, hirtelen kérést megfogalmazva.
- Hé, fiúk! Mondjuk el egymásnak, hogy mi lesz az első dolog, amit hazatértünkkor csinálunk!
A lovagok egymás után kezdtek válaszolgatni neki.
- Kaja! Rengeteg kaját fogok zabálni!
- Rohanni fogok a bordélyházba, természetesen!
- Lerészegedek! Nem is, víz! Először sok vizet iszok!
- Óh, fiúk, ti aztán töltve vagytok e világi vágyakkal! A mi Urunk nem fog megmenteni titeket, ha ilyenek vagytok! - mondta nevetve Victor.
Erre mindannyiukból kirobbant a nevetés. És valahogy ezután úgy érezték, hogy túl akarják élni ezt és hazatérni valahogy.
Victor Crowleyra nézett.
- Nah rendben van, a munkám itt végetért. - mondta. Valószínűleg még követte azt az utasítást, amit a Parancsnok adott neki, a társak felvidításáról az optimizmusával.
- A többit rád hagyom, Crowley. - folytatta.
- Rendben hát, akkor mind térjünk vissza élve! Ennek érdekében pedig lefoglaljuk azoknak a pogányoknak a figyelmét, aztán menekülünk. Had énekeljenek a kardjaitok! Üvöltsetek csatakiáltást! Csináljatok bármit, csak legyen feltűnő. De ne feledjétek, az csak egy elterelő hadművelet! A cél már a láthatáron van. Szóval éljétek túl ezt a makacssággal, amit kicsikartatok magatokból, és mutassátok meg az ellenségnek az erőtöket, mint keresztes lovag! Emberek, előreeee!
- Igeeeeen!
Egy fülsiketítő csatakiáltást az útjára eresztve, a lovagok a kardjukkal a pajzsukat és páncéljukat csapkodták, annyi zajt keltve, amennyit csak bírtak, futásnak eredtek. Egyenesen az ellenég felé. Egyenesen a pogányok felé.
A szemtől-szembe támadással csak azt érték volna el, hogy eltörlik őket a föld színéről egy pillanat alatt. Épp ezért pont az ellenség orra előtt le fognak állni, és ezzel a pogányokat az üldözésükre veszik rá.
Aztán levágják őket, mindig azokat, akik épp utolérik a csapatukat.
Levágni. Levágni.
- Mészároljátok le őket! - ordította Crowley.
Lefejezte az előtte álló ellenséget. Lecsapta egy másiknak a karját. Ezután átszúrta egy férfi fejét a kardjával, aki épp azon volt, hogy letámadja a mellette álló Victort. A férfi koponyája szétzúzódott, amitől a kardja mélyen belemártózott a fejébe és beragadt.
- Ugh.
Felfedezve ezt a védelmi rést, öt ellenség támadta meg oldalról. Gustavo és Rosso lecsapott ezek közül az egyikre.
- Crowley!
- Crowley-sama!
Gustavo ezután azonnal lefejezett még két másikat. A felettese valóban nagyon erős volt.
De ekkor Rosso kiesett a hangulatból, elvesztette a kitartását. Összecsapta az ellenség kardját a sajátjával, de a mozdulat megállítására képtelenül, hagyta, hogy a penge belefúródjon a torkába. Az az átkozott cuppanó hang hallatszott. Vér spriccelődött ki Rosso nyakából.
- Rosso! - Crowley felkapta Rosso földre esett kardját, és egyenesen átszúrta vele annak a férfinak a szívét, aki elvágta az apród torkát.
- Kh-Crowley-sama... Jól vagy, uram? - a saját vérében fürödve is, Rosso még mindig érte aggódott.
- Igen. Igen, jól vagyok. Neked köszönhetően. Megmentettél.
Ekkor, a lovagnak tanuló fiú, aki épp csak tizenhat éves volt, kierőlködött magából boldognak tűnő hangnemet.
- Köszönet az I... - és ekkor eltávozott belőle az élet.
Rosso testét hátrahagyva, parancsot adott ki.
- Visszavonulás! Emberek, visszavonulás!
Menekülésbe fogtak. Nem is kell mondani, hogy az ellenség üldözni kezdte őket. A lovagok minden erejükkel rohantak, levágva azokat az ellenségeket, akik beérték őket.
Crowley hallotta maga mögül a bajtársai rövid sikolyait és fuldoklásukat, amik már túl ismerősek voltak a számára.
A társai szép lassan, egymás után halnak meg. De már nem volt se ideje se ereje arra, hogy egy pillantást pazaroljon a háta mögé. Már csak menekülni tudott kétségbeesetten. Ha ezt nem teszi, mindannyian meghalnak.
- Te ááááátkozott!!! - Gustavo ordítását hallotta maga mögül.
Amikor Crowley felfogta, mit hall, nem bírt nem hátranézni. Mit ad Isten, közvetlen a háta mögött egy ellenséges katonát talált.A férfi kardját a feje fölé emelte, készen arra, hogy kettévágja Crowleyt, de láthatóan nem számított arra, hogy Crowley hátranéz, ezért lefagyott mozdulattal, meglepett fejjel bámult, amikor Crowley mégis így tett. Crowley egy vágással minden arckifejezést eltörölt az arcról. Épphogycsak megmenekült, és Gustavo kiáltása mentette meg az életét.
De az említett Gustavo le volt maradva, körbevéve ellenségekkel. A bal karjával az alhasát fogva, amiből kilógtak a belek, így kiáltott:
- Emberek, mindenki, fussatok! Én feltartom a pogányokat!
Lehetetlen. Semmi esetre sem tudta volna a szavait kivitelezni.
Gustavo meghalna. Ezen a helyen.
És mégis, Gustavo maga nem félt a haláltól.
- Hé, Crowley! - félelem helyett Crowleyt szólította. - Menj biztosra, hogy mindannyian élve megússzuk ezt! - kiáltotta Gustavo.
Az ellenség ráérősen körégyűlt, körbevették, és felemelték a kardjaikat.
- Gustavo-senpai! - kiáltott fel Crowley, és ekkor Gustavo felemelte a kardját, és a pogányok sűrűjébe vágta. Körbevették Gustavót, de a lovag még így is többet meg tudott ölni közülük.
- Uwáááhhh! - Gustavo felsikoltott.
Eddig tartott az ellenállása. Számos kard átszúrta Gustavo torkát, törzsét, hasát. De ő mégis tovább forgatta a kardját. Gustavo kétségbeesetten körözött a karjával a semmi felé, de hamar kifutott az erő belőle, képtelenné válva a további mozgásra.
Crowley csak nézni tudta.
- ...Fenébe - zokogott - ...A rohadt, a rohadt életbe!
Mi volt ezt. Mi volt ez?!
Harag lángolt fel benne, amitől egész teste remegni kezdett. De már nem tudta, kin kéne levezetnie ezt a haragot. A pogányokon? A vezetőkön, akik erőltették ezt az értelmetlen háborút? Vagy Istenen, aki egyáltalán nem védte meg őket, hiába hittek benne annyira?
Victor megragadta a kezét.
- Ne ess össze! Mi még életben vagyunk! Úgyhogy fussunk!
- ...
- Gyerünk, gyorsan!
Egy hangos ordítással magát ösztönözve, Crowley újra futásnak eredt. Kétségbeesetten rohant, levágva az ellenségeket, vezetve a társait.
Még csak arra sem volt ideje, hogy megnézze, hányan vannak még életben. De túl kellett élnie. Túl kellett élnie, nem számít, mi történik.
A Parancsnok utasította erre. Azt mondta, élje túl és térjen haza. Szintúgy Crowleyt utasította arra is, hogy a társait vigye haza.
Ezért hát Crowley futott, minden erejével, ami még megmaradt.
Futott. És futott.
- ...
Mielőtt még észrevették volna, sikerült kiszabadulniuk az ellenség markából. Semmi sem látszott már az ellenségből, semmi jel, hogy még mindig üldözik őket.
Crowleynak ötlete sem volt, hogy mióta futhattak.
- Hah, hah, hah... - meg sem bírt szólalni, csak majd megszakadva vette a levegőt, válla sebesen emelkedett-süllyedt. Megpróbálta a légzését szabályozni, de az csak nem akart lenyugodni. Nekinyomta a kezét a mellkasának. A szíve valami elképesztő tempóban lüktetett. De ezt félretéve, ők...
- ...Mi... túléltük?- suttogta Crowley, és a háta mögé pillantott.
A társai, akik bírták a futást, mögötte álltak. Összesen heten voltak.
Tizenvalahány ember pár száz ellenség ellen, és heten túlélték. A felük, talán. A másik fele a csapatnak meghalt, de akkor is, az, hogy ennyien túlélték, már önmagában egy csoda volt.
Mindenki őt nézte, és mindannyian mosolyogtak. Senki sem bírt megszólalni - már nem volt erejük hozzá. De mindannyian mosolyogtak. A csodálatos megmenekülésükön. A hihetetlen szerencséjükön.
- Ó, Uram... - mondta valaki.
Aztán még páran, egymás után, felnéztek az égre és imádkozni kezdtek.
Crowley nézte a jelenetet. A társait, amint imádkoznak Istenhez.
Az oldalán álló Victor megragadta a vállát. Felé fordulva látta Crowley, hogy továbbra is életben van és mosolyog. Ahogy Victor mosolygó arcára nézett, akkor kezdett csak benne megformálódni a gondolat, hogy ő sem halt meg.
- Hahaha - tört ki nevetésben.
Damietta már csak egy karnyújtásnyira kell legyen. Nem is említve azt, hogy Gilbert az erősítéssel már bármelyik pillanatban megjelenhet.
Úgy nézett ki, hogy tényleg megmenekültek. Abból a reménytelen helyzetből ki tudtak jutni élve.
- Hé, megcsináltuk, - mondta Victor, - Crowley, te mentettél meg mindenkit.
De Crowley megrázta a fejét.
- ...Nem, ez mindenkinek köszönhető; mindenki erőfeszítésének és önfeláldozásának: a Parancsnokénak, Rossoénak, Gustavo-senpaiénak...
És nem csak ők. A számtalan halott társuk teljesítette a küldetésüket. Talán elvesztették a háborút, de mindenki becsülettel halt meg. A saját szemeivel látta, ahogy feláldozzák magukat, hogy megvédjék a társaikat, amint kimutatják a becsületüket.
Ezeknek az áldozatoknak köszönhetően voltak ő és a társai még életben - az a tizenvalahány, akiket Gilbert vezetett, és az a hét, akik most Crowleyval voltak együtt.
És közöttük még a legjobb barátja is ott volt.
Crowley a fejét elfordítva rábámult Victorra. Habár elkésve, de válaszolt Victor korábban feltett kérdésére.
- ...Imádkozni fogok, amikor hazaérünk.
Victor zavarodottan nézett rá, úgyhogy Crowley kifejtette.
- Te kérdezted, hogy mit fogunk először csinálni, amikor hazaérünk.
- Áh, tényleg, kérdeztem.
- És ez a válaszom: imádkozni fogok, amikor hazaérünk. Elmegyek templomba és ott. És azt fogom mondani a mi Urunknak, hogy hálás vagyok neki, még így is, hogy csak egyszer és a legutolsó pillanatban mosolygott ránk.
Crowley kivette a Parancsnok rózsafüzérjét a zsebéből, finoman megszorította, és felnézett az égre, mint a többiek.
- Ó, Uram... - mondta.
Ezt hallva Victor elmosolyodott.
- Na, menjünk haza.
- Igen. - bólintott Crowley.
Épp arra akarta utasítani a társait, hogy csikarjanak ki magukból még egy kis erőt, hogy közösen elindulhassanak Damiettába, amikor valami furcsát fedezett fel az említett város irányában.
- ...
A város irányából szép lassan közeledett egy feketébe öltözött magányos férfi, egyenesen a pusztaságon keresztül. A férfinak kreol volt a bőre, úgyhogy feltehetőleg egy pogány volt. De fegyvertelen volt. Üres kézzel jött, elszántan bámulva Crowleyék csapatára.
- Ki az? - a többi lovagnak is feltűnt az alak.
- Ellenség? Követett minket?
- Még ha követett is, nincs vele senki. Mit tehetne egymagában?
- Talán elválasztódott a társaitól?
- Ha igen, akkor miért nem menekül el? Egyenesen felénk jön.
- Fiúk, maradjatok egy kicsit csöndben. - szólt közbe Crowley.
Mindenki elcsendesedett. Crowley, száguldó pulzussal, a kezét a kardja markolatára tette, és fennhangon kérdést címezett az idegennek.
- Hé! Ki vagy te?
- ...
A férfi nem válaszolt. Csak közeledett, egyenesen feléjük.
- Hé!
- ...
- Hé! Beszéled a nyelvünket?
- ...
- Ne gyere közelebb. Ha megteszed, megöllek! - Crowley előrántotta a kardját.
A társai hasonlóan tettek, tökéletes összhangban.
A férfi felemelte a fejét.
Bizarrul gyönyörű volt, és a szemei vörösek voltak. Vérvörösek. A fehér fogait kivillantva, a férfi mosolygott. A szájában kétoldalon volt egy-egy hegyes fog, mint egy szörnyetegnek.
- Mi a franc. - abban a pillanatban, amikor a szavak elhagyták Victor száját, a fekete ruhás férfi eltűnt.
- Eh?
- Uwah?!
A következő pillanatban sikolyok hallatszódtak Crowley mögül. Mire megfordult, már két társa halott volt.
A férfi a bal karjával eltörte az egyikük nyakát, a másikuknak pedig kilyukasztotta a mellkasát a jobb kezével.
A haláluk azonnali volt. Összeestek, nem mozdultak többé.
- Mi a franc, micsoda ő?! - sikoltottak a lovagok.
Crowley összezavarodott. A férfi mozdulatai egyértelműen nem olyasmik voltak, amit egy ember kivitelezhetne. Nehezen lehetett elhinni, hogy valaki olyan gyorsan tudjon mozogni, hogy egy pillanat alatt eltűnjön az ember szeme elől. Valami nagyon nem stimmelt ezzel a fickóval.
- Te gazembeeeeer! - egy másik lovag felemelte a kardját, hogy leterítse a férfit, és Crowley felordított.
- NE!
Ez a férfi nem olyan ellenfél volt, akit letámadhat valamelyikük, és remélheti, hogy győz ellene egyedül.
De már túl késő volt. A penge már majdnem elérte a férfi nyakát, amikor az két ujjal megállította.
- Mia?!
A lovag meglepett kiáltását követően a férfi azonnal megcsavarta az ujjait. És ennyitől a penge könnyedén eltörött, mintha valami vékony ág lett volna.
- Hé, most csak viccelsz velem. - nyögte Victor rémült hangon Crowley mellett.
De nem volt vicc. Aminek tanúi voltak, az nem egy álom volt.
Egy szörnyeteg.
Valami, ami nem ember volt, egy lény, ami valami teljesen más volt, ez támadta őket. És arra senki sem tanította őket, hogy hogyan harcoljanak egy szörnyeteg ellen, ami így mozog.
A férfi könnyedén meglengette a bal karját. Ahogy így tett, az egyik lovagnak, annak, amelyiknek a kardját olyan könnyedén kettétörte, egyszerűen elvált a feje a testétől, felrepülve a levegőbe. A férfi megszólalt.
- ...Olyan gyenge. Nem szeretem a gyengék vérét. Nincs itt valaki, aki erősebb?
Crowley felordított.
- Tömörüljetek össze! Ne harcoljatok ellene egyedül! Elbánunk ezzel a szörnyeteggel, egyesült erők-
Ekkor a férfi egyenesen felé fordult, és megjegyezte.
- Áh, szóval te vagy köztük a legerősebb?
Megint eltűnt, és a következő pillanatban Crowley orra előtt volt.
- Köh... - ahogy a férfi keze a torkáért nyúlt...
- Uwoáhhh! - felemelte a kardját, és lecsapott vele, a szörnyeteg fejére célozva. Egy erőtlen ütés a szörnyetegtől kettétörte a kardot.
De Crowley erre már számított. Felkészült rá, és ezzel a tudattal csapott le a karddal.
Előretolta a megmaradt pengét a kezében, megpróbálva beleszúrni azt a szörnyeteg torkába. A szörnyeteg szeme összeszűkült, de hárította a támadást.
- Upsz, te tényleg nem vagy félkegyelmű. De a tiédhez hasonló kard ellenem-
Azonban Crowley már el is hajította az említett kardot, és a szörnyre vetette magát, a testével lökve a földre, és közben felordított.
- Victor, öld meeeg!
Ekkor Victor és a többi lovag egy emberként átszúrta a kardjával a szörnyeteget. Négy kard állt ki a szörny testéből.
Megölték. Képesek voltak megölni.
Vagy legalábbis Crowley ezt gondolta.
De a férfi elvigyorodott.
- És? - attól eltekintve, hogy négy penge szúrta át, ugyanolyan nyugodtnak tűnt, mint amikor még csak közeledett feléjük.
Végülis nem ember volt. Ez a dolog nem volt ember.
Ez azt jelentette, hogy már esélyük sincs a megölésére.
Ha ez a szörny nem halt meg attól, hogy kardok szúrták keresztül a testét, akkor Crowleynak ötlete sem volt, hogy mitől halhat meg.
Vége volt. Csak menekülni próbálhatnak. Ezért hát...
- Hé, Victor!
Fogj mindenkit és fussatok, Crowley ezt akarta parancsolni.
De mielőtt megtehette volna, a szörny felnevetett.
- Nem hiszem. Nem foglak titeket elengedni. A szemtanúknak meg kell halniuk. Téged meghagylak főfogásnak, szóval várj itt egy kicsit.
Crowley megpördült, és ordítani akart.
- Futás!
De mire megfordult, a szörnyeteg, amit egy pillanattal ezelőtt még lefogva tartott, már meg is jelent a társai mellett. Egyiküknek, akit a fejénél ragadott meg, kitörte a nyakát. A másiknak beledöfte a kezét a mellkasába, és kirántotta a szívét.
- Állj - nyögte Crowley, amint nézte, ahogy megölik a társait.
- Kérlek fejezd be! - sikoltotta.
Miért történik ez... Pont, amikor már azt gondolták, hogy túlélik. Pont, amikor már ilyen sokáig eljutottak, és olyan drágán megfizettek érte. Pont, amikor a város, Damietta már a látóhatáron volt.
Vissza kellett volna jutniuk. Vissza kellett volna jutniuk a hazájukba élve.
És mégis, nem ez bontakozott ki a szemei előtt.
Egy másik társát is megölte. Egy társát, akinek haza kellett volna érnie élve, megölte.
És most a szörnyeteg Victorra nézett.
Victor felemelte a kardját.
- NE! VICTOR! - sikoltotta Crowley. De a sikolya értelmetlen volt.
A férfi meglengette a karját. Ez elég volt hozzá, hogy levágja Victor kardot markoló karját, és repülni küldje a levegőbe.
- Áh... - ennyi jött ki Victorból. Aztán Crowleyra nézett. Olyan arckifejezéssel, ami azt kérdezte, mit kéne most tennie, miközben segítségért könyörgött. Crowley pedig sietett segíteni.
- Maradj távol! - állította meg Victor.
Ugyanabban a pillanatban, amikor a szavak elhagyták a száját, a férfi beleharapott Victor nyakába. Azok a hosszú hegyes fogak mélyen behatoltak a húsba, és a férfi cuppogó hangok kíséretében elkezdett kiszívni valamit. Aztán a torkán az izmok megmozdultak a nyelésétől. Úgy nézett ki, hogy Victor vérét itta.
Egy vérszívó szörnyeteg volt.
- Hah, hah, ágh... - Victor nyögdécselt, aztán a teste összecsuklott, és a szörny teketóriázás nélkül a földre ejtette Victort. Aztán Victor meghalt.
Olyan egyszerűen.
Victor halott.
A barátja, akivel Crowley azóta együtt volt, amióta csatlakozott a Templomos Lovagrendhez, meghalt.
És Crowley üres fejjel nézte végig.
Istent nézte, aki végül a legutolsó pillanatban sem mosolygott rájuk. Üres szemekkel nézte a kegyetlen Istent, aki mindennek tetejébe, amin keresztülmentek, még egy vérszívó szörnyeteget is rájuk eresztett.
Az említett szörnyeteg nyakon ragadta Crowleyt, és talpra rángatta. De Crowleyban többé már egy csepp erő sem volt. Mintha az energia, ami ahhoz kellett, hogy felálljon, vagy ahhoz, hogy életben maradjon, ki lett volna szívva belőle.
- Megvárakoztattalak, de most kiszívom a te véred is. - mondta a férfi.
Crowley üres szemekkel a férfira bámult. Többé már nem félt. Ha ez a világ teljesen mentes Isten szeretetétől, akkor már nem látja értelmét az életbenmaradásának.
Ezért így szólt:
- ...Ölj meg.
Erre a férfi enyhén unatkozó arcot vágott.
- Nem élvezem szívni engedékeny emberek vérét. Az emberi vér akkor a legfinomabb, amikor haraggal van eltelve.
Crowley arra gondolt, hogy ez őt nem tudja érdekelni. Nem tudta, hogy mi volt ez a lény, de már nem tudta érdekelni, bármi is legyen.
A férfi kinyitotta a száját. A belsejében ott ékeskedett az egy pár hegyes agyar. Azok az agyarak fúródtak a nyakába. Úgy érezte, mintha az életét szívnák ki belőle, amit még hang is kísér. Valamilyen oknál fogva roppant örömöt érzett, miközben az életét szívták ki belőle, és érezte, hogy közeledik a halál.
- Háh, áh... - a hangok maguktól jöttek elő. A pupillája kitágult.
Az ég és a Nap olyan csodálatosan kápráztató volt - különösen a Földről, ami vértől ázott. És mintha már nem lett volna elég borzalmas a helyzet így is, az ég, ami alatt a bajtársai meghaltak, pont akkor, amikor már azt hitték túlélik, olyan kék volt és gyönyörű...
- ...Áh, már tudom. Ez egy álom.
Túlságosan nevetséges ahhoz, hogy más legyen, merengett Crowley. Úgyhogy egy álomnak kellett lennie. Végülis egy ehhez hasonló szörnyeteg nem létezhetett.
A valóságban vesztettek és megölték őket azon a csatamezőn. És ez egy álom volt, amit a halálhoz közeledve kezdett el beképzelni.
Nem is, lehetséges lenne, hogy ezt az álmot azért látja, mert túlságosan félt elindulni a keresztes hadjárattal? Egy rémálom, amit azután álmodik, miután mindenkivel hosszan bulizott és túl sokat ivott abban az étkezőben. Ha ez volt a helyzet, akkor már nagyon fel akart ébredni.
És amikor felébred, Victor majd mond neki megint valami nevetséges dolgot. És Gustavo a szokásos szarkasztikus önmaga lenne, és Rosso, és Alfred Parancsnok, és a többi bajtársa mind nevetnének, ahogy szoktak.
Áhh, milyen szép is lenne, ha igaz lenne. Mennyire azt akarta, hogy igaz legyen!
Crowley öntudata halványodni kezdett, egyre csak tünedezett minden másodperccel.
És valahonnan nagyon távolról hangokat hallott. Egy álomhoz hasonlóan távolian, de homályosan hallotta, amit valakik beszélgetnek.
Vajon angyalok voltak? Vagy pokolbéli démonok?
- ...most, várj, ne öld meg, Raux*...
(*A vámpír nevének, a ロー-nak rengeteg lehetséges átírása van (pl. Rau, Lau, Raux, Lo, Lowe, és még hasonlók). A (ha jól tudom) hivatalos fansite-on Raux-ként beszélnek róla, habár a nevén kívül semmi sincs még feltüntetve. :D Mindenesetre valószínű, hogy Raux magasabb rangú Alapító, mert a másik vámpír japánul (khm, lehet tippelni, hogy ki az) nagyon udvariasan szól hozzá.)
- ...Huh? Mit csinál itt egy olyan korcs, mint te?
- Ahahaah~ Most pedig, egyebeket félretéve, ő egy Michaela. És ezért...
- ...
- Ezért... Nem fogom hagyni, hogy megöld.
--------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------
Megint hallott egy hangot, de ezúttal sokkal tisztábban, mint korábban.
- ...Ébredj fel, nyisd ki a szemeid, kérlek, Crowley-sama! Crowley-sama!
Crowley összeráncolta a homlokát a zajtól.
- ..Nh. - Halk nyögés után kinyitotta a szemeit.
A napfény túlságosan vakító volt, és még a feje is borzalmasan fájt. Szóval úgy nézett ki, mintha elaludt volna.
Amikor végre látni kezdett, Gilbertet vette észre, amint elszántan őt bámulja.
- H-hála az égnek, hogy életben vagy! Hé, mindenki, Crowley-sama magához tért!
Ekkor Crowley még több hangot hallott. A bajtársaiét.
- T-tényleg?!
- Jól van?!
Megkönnyebbült felkiáltások hangzottak fel Crowley körül.
Áh, a társaim életben vannak, gondolta. Akkor minden korábbi egy álom volt. Az a szörny csak egy álom volt.
- ...Gilbert. - mondta Crowley, miközben felnézett a megszólítottra.
- Igen, uram?
- ...Nagyon rossz álmom volt.
- Az a rossz álom most végetért!
- Tényleg nagyon szörnyű volt. Az álomban a Parancsnok meghalt, még Gustavo-senpai is, sőt, Victort megölte valami bizarr szörnyeteg...
- ...Crowley-sama. Kérlek, kérlek ne beszélj többet. Olyan sápadt vagy. És még mindig vérzel.
- Nem, jól vagyok. Most már ébren vagyok... szóval egy pillanat, és talpra állok.
Crowley felült, mintha még szabadulni akarna a rémálomból, de a következő pillanatban kikerekedett szemekkel került vissza a borzalmakba.
Mert ugyanazon a helyen volt. A helyen, ami már közel volt Damiettához, és ahol a vértenger ölelte őt körbe.
A társai vére elöntötte és mocsarassá tette a földet, ő pedig láthatóan a pocsolya közepében feküdt.
Vele szemben Victor teste feküdt.
Halott volt, az arca Crowley felé fordulva, mintha segítségért könyörögne. Egy lépésre a testétől egy földre esett rózsafüzér volt. A Parancsnok rózsafüzére.
Csak hát az a rózsafüzér végül senkit se védett meg. Aki értük jött, az nem Isten volt, csak az Ördög.
Crowley rábámult.
- ...
Miközben a szemei lebénulva néztek előre a helyszínre, újra megszólalt.
- Elég. Torkig vagyok ezzel. Nincs semmi hasznom ebből a rémálomból.
- Crowley-sama.
- Elég ebből a hülye bohóckodásból. Mégis mi ez!? Mi ez az egész, kérdeztem valamit! Te mégis mit próbálsz elérni?! Milyen bűnökért mérted ki ránk ezt a büntetést?! - sikoltotta Crowley.
De nem jött válasz. Az ég továbbra is tiszta volt és kék, Isten válasza nem közeledett sehonnan.
Gilbert felvette a Parancsnok rózsafüzérét a földről és esedezni kezdett.
- Crowley-sama, kérlek, nyugodj meg.
- Fogd be.
- A mi Urunk, Isten létezik.
- Maradj csendben, fogd be a pofádat!
- Ő tartott téged életben, uram. Ez az Ő módja arra, hogy azt üzenje neked, élned kell-
- Kuss, kuss, kuss! Csak fog már be azt a k*rva pofádat! - ordította Crowley.
Ettől Gilbert végre befogta.
Crowley felállt. Szép lassan elment Victorig, majd térdre rogyott mellette. Kinyújtotta a kezét, és amilyen finoman csak tudta, becsukta Victor nyitva maradt szemeit. Victor teste még meleg volt, de már nem volt benne élet. Victor nem fog többet nevetni. Nem fog többé semmi bolondosat mondani. Soha többé nem fog felébredni.
- ...Úgy sajnálom, Victor. Valami mocskos vicc miatt én vagyok az egyetlen, aki szégyenszemre még mindig életben van.
- Nem, Crowley-sama. Neked köszönhetően sok más lovag is megmenekült. - szólalt meg mögötte újra Gilbert.
- ...
- Egy lovag vagy, Isten által kiválasztott.
Isten által kiválasztott, ezt mondta. De nem tűnt ez annak, bármilyen szemszögből is nézte. Isten semmi esetre se szerethette őt. Pont az ellenkezője, szinte érezte, amint Isten eltünedezik a szívéből, halványabb lesz minden egyes másodperccel. Ezt figyelmen kívül hagyva így szólt:
- ...Gilbert.
- Igen, uram?
- Mondd meg mindenkinek, hogy imádkozzanak Victorért és a többi áldozatért. Így majd a Mennyek országában Isten szeretni fogja őket, és képesek lesznek boldogan mosolyogni.
Ezután pedig maga Crowley is imádkozni kezdett.
Victorért. Gustavoért. Rossoért. A Parancsnokért.
Becsukott szemmel, tiszta szívből imádkozott Istenhez, arra kérve Őt, hogy az elesett társainak megadasson a béke...
És ezután soha többé nem imádkozott.
--------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------
Mialatt Crowley a múltjáról mesélt, a serlege többször is újra lett töltve borral, meglehetősen lerészegedett tőle, vagyis így emlékezett rá később. Valószínűleg a részegség miatt történt úgy, hogy elmondott dolgokat, amiket nem kellett volna.
Ferid egy ideig töprengve hallgatott, Crowleyt nézve, majd megszólalt.
- ...Más szóval, egy vérszívó szörnyeteget láttál a háború alatt?
Crowley bólintott.
- ...Igen. De hát, abban a helyzetben, amibe engem beleüldöztek akkor, nem mondhatni, hogy a legjózanabb állapotomban voltam, úgyhogy lehetséges, hogy az egész csak valami álom vagy hallucináció volt, amit a tudatom küldött ellenem.
- Talán, de az érvelés kedvéért most feltételezzük azt, hogy a szörnyeteg valódi volt. Mit gondolsz, mi volt az?
- Ötletem sincs.
- Lehetséges, hogy ugyanaz a fajta, mint ami a mostani gyilkosságok hátterében áll? - ezzel Ferid az asztalra rakta az aznap talált tűt.
Crowley tanulmányozni kezdte a szemeivel. A szörnyetegnek, amit még a háború alatt látott, nem volt szüksége efféle trükkökre. Nem is, egyszerűen nem kellett trükkökhöz folyamodnia. Hiszen végső soron egy igazi szörnyeteg volt, olyan gyors fajta, aminek még a mozdulatait sem lehetett követni.
- Nem, nem hiszem. - válaszolta Crowley.
- Mitől hiszed, hogy nem? - kérdezte Ferid elgondolkodó hangon.
- Annak a pasasnak végül is hallucinációnak kell lennie. Nem lehetséges, hogy egy hozzá hasonló szörnyeteg létezik.
- Sose tudhatod. A világ tele van mindenféle szörnyeteggel.
- Akkor már te magad is láttál valamilyen szörnyeteget?
- Láttam. Például azt a fajtát, ami egy kövér és öreg banyát ad neked, amikor egy fiatal és csinos lányt kértél.
- Az nem az a fajta, amiről én beszélek.
- Hahaha. - nevetett Ferid vidáman.
A tűt újra felvéve, játszani kezdett vele, pörgetni kezdte az ujjai közt.
- Szóval azóta eltávolodtál a Templomos Lovagrendtől?
- ...
- Elvesztetted a hitedet?
Erre a kérdésre Crowleynak muszáj volt válaszolnia.
- Nehogy azt mond nekem, hogy egy Inkvizítor vagy, és hogyha igennel válaszolok a kérdésre, akkor a karófán élve elégés lesz a jutalmam, akár már ma?
Ferid elvigyorodott ezen.
- Így van. Minden hitetlennek halnia kell. Most pedig elárulnád nekem, hogy milyen hőmérsékletet preferálnál?
- Nem akarok tűz általi halált. Eléggé fájdalmasan néz ki. Ha meg akarsz ölni, fejezz le.
- Hát, ha én egy Inkvizítor lennék, engedélyezném a paráznaságot, sátánizmust, erkölcstelenséget - mindent! - és ezzel a világot sokkal élhetőbbé változtatnám. - kuncogott élvezettel Ferid.
Ezzel le is volt zárva a dolog. Semmi esetre sem lehet egy olyan ember Inkvizítor, aki egy ilyen birtokon él, mint ez, ami világít a perverziótól.
- Te magad hiszel Istenben? - kérdezte.
- Kíváncsi lennék. Mindenesetre nem láttam még. Te igen?
- Nem.
- De egy vámpírt bezzeg láttál, huh.
- ...
- És elvesztetted a hitedet.
Crowley keze megindult a rózsafüzér felé a nyakában, de miután észbe kapott, hogy Ferid figyel, tudatosan megállította a mozdulatot.
Azonban, ahogy kinézett, Ferid így-is úgy-is észrevette a dolgot. Széles vigyorral nézett Crowleyra.
Egy ideig megült a csend. Talán a beszélgetés mindkettejüket kifárasztotta. Plusz mostanra már igazán későre járt.
- Akkor hát, elindulok az otthonomba. - közölte Crowley a házigazdával, de az tiltakozott.
- Ezt nem engedhetem. Azt szeretném, ha maradnál éjszakára. Egy szoba a számodra már elő is van készítve. Lányok is.
Crowley felnevetett, megrázta a fejét, majd felállt.
- Már így is elég fáradtságot okoztam neked, nem maradok. Mellesleg, még csak ma találkoztunk először.
- Az apródot már így is az én gondjaimra van bízva ma éjszakára, nemde?
- És bocsánatot is kérek érte. Számítok rá, hogy gondját viseled holnapig.
- Hmph. Nem mintha ezt bánnám. - ezzel Ferid is felállt, és nézte, amint Crowley az ajtóhoz sétál.
Amikor kinyílt az ajtó, látszódott, hogy már teljesen sötét van odakint. Ferid biztosított egy lámpást Crowleynak.
- Holnap jövök és visszaveszem.
- Tudod egyáltalán, hogy hol lakok?
- Megkérdezem Jose-kuntól.
- Értem. Akkor hát holnap találkozunk.
- Mn-hm. Majd holnap. Óh, és Crowley-kun.
- Mi az?
- Igazán élveztem a ma esti beszélgetésünket. - állapította meg hirtelen Ferid.
Crowley egy bólintással reagált erre. Valóban, ős is úgy érezte, hogy élvezte. Mióta visszatért a háborúból, először tapasztalta ezt az érzést. Kezdjük ott, hogy ez volt az első alkalom, hogy beszélt valakinek azokról a napokról.
- Igen, én is. - válaszolta hát.
- Tényleg.
- Igen.
- Ezt jó hallani. Akkor hát, legyél óvatos miközben mész haza az esti utcákon, nehogy megtámadjon egy vámpír.
- Ha látok egyet, legyőzöm.
- Ahaha.
- Viszlát akkor.
- Igen, holnap találkozunk.
Így hát Crowley elhagyta Ferid birtokát.
--------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------
- Sensei! Crowley-sensei. Kérlek, ébredj fel!
- Hm?
- Már mindenki itt van.
A diákjai voltak, akik a kardvívásra jöttek, ők ébresztették fel. Még nem teljesen ébren, Crowley megdörzsölte a szemeit, és kilépett a gyakorlótérre, ahol a tanítványai már egy vonalban felsorakoztak.
Josef, a kis lázongó tegnapi, feltűnő módon a sor közepén állt. Ragyogó szemekkel Crowleyra nézve megszólalt.
- E-elnézést kérek a tegnapi gorombaságom miatt! Kérlek, engedd meg, hogy mától kezdve megint tőled tanuljak!
Crowley erőltetetten elmosolyodott, és elkezdte a kardvívás-oktató órát. De hogy megint említsük, az alapok voltak a létfontosságúak. Úgyhogy miután megmutatott a tanítványainak pár alap állást és mozdulatot, hagyta, hogy egymással harcolva tanuljanak. Pont úgy, ahogy a Parancsnok a múltban őt is tanította.
Az összes tanítvány összehasonlíthatatlanul feltüzeltebb volt, mint tegnap, úgyhogy Crowley azt vette észre, hogy még rendesebben tanítani akarja őket.
De ekkor az útjába került valami.
- Helló, helló, Crowley-kun. - jött Ferid hangja. - Látom, keményen dolgozol~ - mondta Crowley tanítványait bámulva.
A megjelenésére a tanítványok lefagytak a mozdulataik közben, úgyhogy Crowley utasította őket, hogy folytassák.
Ferid odasétált hozzá. A tanítványok mozdulatait másolni próbálva, felvett egy pozíciót, amiben mintha a képzeletbeli kardját lengette volna.
- Valahogy így? - kérdezte.
- Nem, közel sem. - tájékoztatta Crowley.
- Óh? Nem jó, huh?
- Egyáltalán nem jó. Túlságosan begörbíted a hátadat.
- Ahaha, semmi jó nincs benne akkor? Rendben, akkor mi lenne, ha megkérnélek, hogy adj nekem privát órákat?
- Még csak komolyan sem gondolod a tanulást. És nem mintha szükséged lenne rá. A túlzott jólétednek köszönhetően annyi testőrt bérelhetsz magadnak, amennyit csak akarsz.
- Igen, ez igaz. Ebben az esetben téged akarlak felbérelni. Végülis, majd megyünk kiiktatni jaj-de-nagyon-ijesztő vámpírokat ezután. Meg fogsz látogatni velem pár vadászt ma délután, nem igaz?
De amikor Ferid ezt mondta, Crowley félrenézett, a szemeit a tanítványok állásain és mozdulatain nyugtatva, és így reagált:
- Nem is tudom, mit mondjak erre, Ferid-kun. Azt hiszem inkább kihagyom.
- Óh? Miért is?
- Talán nem úgy nézek ki, de eléggé elfoglalt vagyok, ahogy azt most láthatod is.
- Annyira elfoglalt, hogy elalszol tőle?
- Huh? Szóval láttad?
- Aha.
- Hát, igen, elaludtam, de attól még továbbra is elfoglalt vagyok egy-két dologgal. - mondta Crowley.
Az elutasítás ellenére Ferid elmosolyodott, és Crowley tanítványaira nézett. Egy ideig csak figyelte, ahogy gyakorolnak, majd megszólalt.
- Szóval, mi az igazi okod?
- ...Nevetséges kitalációk, mint vámpírok, nem léteznek. - ez volt Crowley válasza.
Figyelmét Crowleyra összpontosítva, Ferid kérdezett.
- Azért vesztetted el az érdeklődésedet, mert a mostani gyilkosunk az egyértelműen nem azonos azzal, amelyiket a háború alatt láttál?
- ...A háború alatt látott is csak egy nevetséges álom vagy hallucináció a fejemből.
- Ezen én elgondolkoznék. Számomra úgy látszott, mintha a történeted róla túlságosan összeszedett és részletes lenne.
- Részeg voltam, és egy kicsit túlzásba vittem a bolondos történetem dramatizálását.
Be kellett ismernie magának, hogy kissé megbánta a tegnapiakat, főleg, hogy úgy eljárt a szája. Túl sokat felfedett abból, amit nagyon nem kellett volna. Mellesleg ha az Inkvizíció megsejt bármit is a történtekről, akkor azonnal megölnék.
- Akárhogy is, mosom kezeimet az ügyben. Neked is el kéne fogadnod, hogy mi a helyes, és rábízni a Templomos Lovagrendre a dolgot. Ők majd tesznek az ügyben valamit.
- Nem, várjál, ha ennek az ügynek bármi köze lehet egy igazi vámpírhoz-
- Ki van zárva. - szakította félbe Crowley.
Ferid csendben maradt.
- Szóval itt véget ér a mi kis vámpír-megsemmisítő mesénk?
- Igen.
- Mi a helyzet a kapcsolatunkkal?
- Van egyáltalán kapcsolatunk, amiről beszélhetnénk? Csak tegnap találkoztunk, ha elfelejtetted volna.
Ekkor Ferid szomorúan elmosolyodott.
Közben egy másik hang szólalt fel.
- Crowley-sama!
A hang Josehoz tartozott, aki kétségbeesetten rohant feléjük, bepánikolt arckifejezéssel az arcán.
Vajon bocsánatot kérni jött, amiért tegnap berúgott és egy lánnyal töltötte az éjszakát Ferid birtokán?
- Milyen volt Jose ma reggel? - kérdezte Crowley Feridet, aki még mindig mellette állt.
- Szánalmasan fehérré változott az arca, amikor megtudta, hogy tegnap nélküle távoztál.
- Haha.
Akkor Jose tényleg bocsánatot kérni sietett így.
- Crowley-sama! - egy újabb kiáltással Jose lefékezett Crowley előtt. - E-elnézésedet kérem, uram, ez... - nyögte, levegőért kapkodva, hevesen süllyedő-emelkedő vállal.
Crowley megnyugtatta a kétségbeesett fiút.
- Nyugodj le. Kérsz vizet?
- N-nem, u-um, e-ez, k-kérlek hallgass meg.
- Meg foglak, szóval nyugodj meg. Amúgy sem vagyok dühös. Úgyhogy igaziból nem kell semmi miatt sem bocsánatot-
Jose nem engedte, hogy befejezze.
- N-nem arról van szó, uram. Eset, volt egy újabb eset... - Jose kimerült kinézete mellett olyan volt, mint aki mindjárt könnyekben tör ki.
- Eset? Mégis mi a csoda történt?
- A templomosok szállásán Gilbert-samát... Gilbert-samát meggyilkolták.
- Mi?!
- Az összes, az összes vérét kiszívták...
Ez volt a lehető legrosszabb, ami történhetett.
Könnybe lábadt szemmel Jose így szólt:
- Crowley-sama. Mindenki a te visszatérésedre vár.
Ekkor Crowley felemelte a fejét.
--------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------
A Templomos Lovagrend tagjainak szállása zajongástól volt hangos, ahogy arra számítani is lehetett. Gilbertet, egy magas rangú lovagot, aki mint mesteri címre esélyes jelölt volt számontartva, meggyilkolták.
Crowley belépett a szállóba.
Mindenki feléje nézett és hirtelen csendben maradt, szabad utat biztosítottak neki.
Talán azért tettek így, mert tudták, hogy Crowley és Gilbert közel álltak egymáshoz, vagy csak egyszerűen döbbentek voltak, amiért egy Crowleyhoz hasonló ritka vendéget látnak, aki meg se látogatta őket azóta, amióta a háborús helyzetük passzív volt.
Jose elvezette Crowleyt a szállás imaszobájába. Egy kamra volt az, benne egy nagy kereszttel.Itt halt meg Gilbert.
Megint megtörtént. Egy ember, akinek nem kellett volna, meghalt. Gilbert mindenkinél becsületesebb és komolyabb volt, és annyira nagyon hitt Istenben.
És mégis, a kereszt mellett halt meg.
- ...Gilbert. - Crowley elsuttogta a nevét, miközben úgy érezte, a veszteség összetöri.
Még úgy is, hogy azt hitte, elveszítette a hitét, ott és akkor rákényszerült arra, hogy észrevegye, még mindig hitt Istenben, még mindig imádkozott Istenhez, hogy legalább ezt a komoly, tehetséges és törődő társát védje meg, ha mást nem is.
De Gilbert halott volt.
Groteszk módon megölték, közvetlen Isten címere alatt.
- ...B*ameg.
A test egyelőre érintetlen volt a gyilkosság óta.Akkor hát meg kéne vizsgálnia, hátha talál rajta bármilyen nyomot.
Crowley lehajolt, majd letérdelt Gilbert mellé. Finoman megérintve a puha szőke fürtöket, lassan megfordította Gilbert fejét.
Gilbert szemei tágra voltak nyílva. Rettegve néztek még holtan is. Mégis mit látott, mielőtt meghalt?
Nem Istent, ennyi biztos volt.
- Mi volt az, amit az utolsó pillanataidban láttál, Gilbert?
Nem jött válasz.
- Kérlek mondd el. Ha megteszed, megbosszullak.
De Gilbert természetesen nem válaszolt. Hiszen halott volt.
A nyakán két seb volt, láthatóan fogaktól származó. A lenyomat majdnem úgy nézett ki, mintha vámpírfogaktól származna, amint beleharapnak a nyakba. A harapásnyomok, amelyek Victor nyakán is voltak.
Crowley nem tudta megállapítani, hogy sebek a prostituáltak gyilkosától származnak-e, vagy valami teljesen mástól.
De...
- ...
Egy hang jött a háta mögül.
- Mondd csak, Crowley-kun... - Ferid hangja volt, aki a legkevésbé se szégyenlős módon követte Crowleyt.
A kamrába belépve Ferid figyelmesen körbenézett a mandulavágású szemeivel, mindent megfigyelve.
- ...Értem. Értem, értem. Ez már valami. - jegyezte meg furán vidáman.
Úgy látszott, sok mindenre rá tudott jönni pusztán abból, hogy körbenézett a szobában. Okos volt, és a megfigyelőképessége is kiemelkedő volt. Feltehetően következtetett valamire a szobából, amire Crowley nem tudott volna.
- Találtál valamit?
De Ferid csak mosolygott, visszautasítva a válaszolást.
- Ne már, Ferid-kun.
- Mi az, Crowley-kun?
- Ha valamit kitaláltál, áruld el nekem is.
Erre a mondatra Ferid a legszélesebb vigyort varázsolta az arcára, amire képes volt.
- Hát, csak nem érzem úgy, hogy gondatlanul mindent el kéne mondanom neked, egy idegennek, akivel csak tegnap találkoztam. - mondta.
Szóval vissza akart vágni Crowley korábbi szavaiért, legalábbis látszólag. Vajon a szavak megsértették valahogy?
Crowley nem bírta megállni a keserű grimaszt, amiért Ferid ilyen érzéketlen volt, és képes volt kinyögni az előbbit, nem megfeledkezve az aprócska nehezteléseiről, még ilyen körülmények között sem.
- Nem éppen a csípősen elcsevegő hangulatomban vagyok, fejezd be a durcáskodást.
Ferid újra elvigyorodott.
- Okés. Elrakom későbbre a durcáskodást.
- Szóval ki tette ezt?
- Hm~ Ez valószínűleg sok-sok egybekavarodott cselekvés eredménye, szóval nem tudok röviden válaszolni a kérdésedre. De ezt félretéve, mit tennél, ha tudnád, ki a tettes?
- Eh?
- Kiléptél a szórakoztató vámpírkiirtó ténykedésünkből, nem igaz? Szóval ezek után nem kell megkeresned a tettest, ha engem kérdezel.
- Ez...
Ferid tett pár lépést előre. A kereszt előtt megállva megfordult, és újra Crowley irányába nézett. A tetőablakon bejövő fény megvilágította a keresztet, és a sugarának közepében álló, elbűvölően mosolygó férfit. Egy ilyen beállításban Ferid igazán festői alak volt. Úgy nézett Crowleyra, mint aki már előre tudja, hogy mit fog gondolni következőként Crowley, és hogy mire lesz figyelmes, mit tesz legközelebb - úgy nézett, mint aki mindent tud.
Miközben a tekintetével továbbra is a keresztet és a hanyag hedonistát* figyelte, Crowley kifakadt.
(*A hedonista az élvezeteknek él, szerinte az élvezet az egyetlen jó dolog az ember számára. Nem összekeverendő az élvhajhásszal, aki túlzásba viszi a dolgot, és a végén már önszántából cselekszik, csak függőjévé válik az élvezeteknek.)
- Árgh, fene egyen meg. Rendben. Tévedtem. Véghez fogom vinni.
- Véghez vinni mit?
- A te kis vámpírvadászatodat.
Ferid elvigyorodott.
- Tényleg ez a módja annak, hogy meghívj valakit, akinek nagyon örülnél, ha csatlakozna? - kérdezte.
- Akkor is becsatlakozol, ha nem invitállak formálisan, nem?
Ferid felnevetett.
- Nem, rendesen meg kell kérned, vagy nem jövök.
Az biztos, hogy nem tartott neki sokáig újraindítani a piszkálódást.
De Crowley tudta, hogy szüksége van Ferid segítségére, ha meg akarta oldani ezt az ügyet. Annak érdekében, hogy helyes nyomokat követve üldözhessen egy olyan abnormális vérszívó bűnözőt, mint amilyennel jelenleg szemben álltak, szüksége volt egy olyasvalaki segítségére, mint Ferid, aki maga sem volt teljesen normális.
Mellesleg Ferid kivételével Crowley senkinek sem beszélt a vérszívóról, amelyikkel a háború során kereszteződött az útja. Ami azt jelentette, hogy még inkább szüksége volt Ferid támogatására. Ha van rá valamennyi esély, hogy vámpírokhoz hasonló szörnyetegek léteznek, akkor ahhoz, hogy megtalálja őket és bosszút álljon, szüksége lesz Feridre.
Mintha csak megérezte volna, hogy min jár Crowley esze, Ferid kinyújtotta a fehér és gyengédnek tűnő kezét.
- Gyerünk, kérj meg. Mondd, hogy "maradj velem".
- ...
- És emellett azért is bocsánatot kéne kérned, amiért sértően használtad a "csak tegnap találkoztunk" szóösszetételt.
Szóval azok a szavak tényleg sértették Feridet. Crowley féloldalasan elmosolyodott, és ránézett a felkínált kézre.
- Rendben, megkérlek. Kérlek tarts velem, Ferid Bathory.
Ferid mosollyal válaszolt.
- Ahaa~ Oké. Oh, boy, nagyon nem akarnék menni, de hát ez van, igaz-e. - kuncogott.
És így elkezdődött a vámpírkiirtó missziójuk.
////////////////////////////////////////////////////////////////////////////////////////////////////////////////////////////////////////////////////////////////////////////////////////////////////////////////////////////////////////////////////////////////////////////////////////////////////
Huh, vége a harmadik fejezetnek. Sorry, tudom, még több időbe telt, mint az előző. 😞 Azt az utsó oh, boy-t muszáj volt benne hagynom eredeti formátumban. 😂 Aki nem tudná, valami olyasmit jelent, hogy "óh, ember", csak annál kicsit, hm... talán perverzebb. Mint Ferid. 😂
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése