2. kötet 1. fejezet: A Jövő Térképe

Hivatalos illusztrációk a második kötethez:

És itt jön a második kötet!

Vér.
A haszonállatok vért adnak nekik.
Amint Isten megátkozza őket, a "vámpírok", akik uralják az alvilágot, képtelenek lesznek meghalni.
A szomjúságuk csillapítása végett egyedül a vérszomjuk mozgatta őket mostanáig.
- Látod, nincs esélyed, szóval maradj csendben, fogadd el, és éltess engem!
A szűk sikátorból sikoly hallatszott.
- Neeeeee! Hagyd abba! Ne érj hozzám!
Egy fiatal lány hangja.
Yuu-chan tovább sétált, majd arra fordult, ahonnan a hang jött.
- Mi a...? - mondta, amint a hang forrása felé indult.
Mikaela megragadta a karját.
- Várj, Yuu-chan.
- Mi az, Mika?
- Hová mész?
- Valaki sikoltott.
- És?
"Mi a franc?!", ez volt Yuu-chan arcára írva.
- ...attól tartok, hogy jelenleg nem vagyunk olyan állapotban, hogy bárkinek is segíthessünk... - válaszolt a fel nem tett kérdésre Mika.
Megint hallottak sikolyokat, ezúttal hangosabban.
- A francba!
Yuu-chan futni kezdett.
- Ne már, Yuu-chan!
A sötét és szűk sikátorban egy tizenkettő vagy tizenhárom éves lányt erőszakkal a falnak szorított két fiú. A ruhái és az alsóneműje teljesen le voltak tépve róla, szabadon hagyva hófehér bőrét. A rettegéstől csak úgy folyt a könny a szeméből.
Az őt zaklató két fiú tizenöt - nem, tizenhat évesek voltak, gonosz és perverz mosoly virított az arcukon.
Még egy vámpírok által uralta helyen is ember támad meg embert.
- Te hülye lány, fogd már be! Azt mondtam, hagyd abba a sírást! Maradj csöndben, mindjárt vége lesz. - mondta az egyik fiú, miközben beverte a lány fejét a falba.
- Hiába sikoltottál, senki sem fog megmenteni téged. Tizenhat évesek vagyunk. Mi vagyunk a legidősebbek azok közül, akik túlélték a vírust. A hozzátok hasonló hülye kölykök nem vehetik fel ellenünk a kesztyűt. - folytatta a másik fiú.
És mégis, a lány nem hagyta abba a sikoltozást.
- Segítség!
- Ne csináld már ezt!
Ekkor a lány valakinek a nevét kiáltotta, valószínűleg a barátjáét, de senki sem jött, senki sem akart volna jönni. Úgy volt, ahogy azok ketten mondták; senki sem volt annyira bolond ebben a világban, hogy nekimenjen egy tizenhat éves fiúnak.
Mindez a négy évvel ezelőtt történteknek volt köszönhető. Mindenki, aki tizenhárom éves, vagy annál idősebb volt, meghalt egy világszerte elterjedt vírus miatt, szóval aki akkor tizenkettő volt, az most tizenhat éves. Így hát ebben a világban nem volt olyan ember, aki erősebb lenne a tizenhat éveseknél.
Miután a lány folytatta a sikoltozást, az egyik fiú erősen fejbe vágta.
- Guh-
Ezután a sikoly abbamaradt. Vér folyt ki a szájából, majd csöpögött a földre.
- Te idióta, betörted az arcát. Gyengédebben kellett volna csinálnod!
- Óh, upsz, bocsi.
A fiú gúnyosan felnevetett. A lány arcát eltorzította a kétségbeesés. Többé már nem kiabált, feladta. Úgyse fogja megmenteni senki.
A világ elpusztult a vírustól, és nem sokkal ezután minden gyerekből vámpírok számára fenntartott haszonállat lett. A segítség nem létezett.
Az egyik fiú megmarkolta a lány combját.
- ...Yuu-chan. Menjünk. Mennünk kéne... - morogta Mika, miközben figyelte a történéseket.
De ekkor,
- Gráááááh! - csattant egy hang. Yuu-chan hangja.
- Eh...?
Ahogy Mika hátranézett, még látta, amint Yuu-chan felkap egy követ valahonnan, majd nekiront a két fiúnak.
- Most csak viccelsz velem.
Mika megpróbált belekapaszkodni, hogy megállítsa. Nem sikerült időben.
Yuu-chan minden erejével belevágta a követ annak a fiúnak a hátába, amelyik a lány combját fogta.
- ...Aouh!
Habár telibe találta a tizenhat évest, az mégsem esett össze. De persze ennek ellenére a kőnek sérülést kellett okoznia, a fiú át is karolta magát és térdre esett.
- Hé, kölyök! Mi a fenét csinál... - a másik fiú félbehagyta a mondatot, amint Mika odarohant hozzá, és gyomorszájon vágta.
- Guh-
Miután a két fiút lefoglalták, Yuu-chan így szól a lányhoz:
- Menekülj!
- Áh, uh.
- Siess és menj!
A lány elfut.
Azonban még nekik is meg kellett úszniuk a dolgot, nem voltak fényesebb helyzetben, mint amilyenben a lány volt, mielőtt még megérkeztek.
- Ne nézz rájuk! - kiabálja Mika.
- Mi-
- A nevünket se mondjad! Csak fuss!
Próbáltak elmenekülni, de már túl késő volt. Yuu-chan karját megragadta az a fiú, amelyiket korábban hátba támadt.
A fiú húzni kezdte Yuu-chant visszafelé, és egy tizenhat éves fizikai ereje bizony már nem kevés, Yuu-chan tizenkét éves testének esélye sem volt, a fiú nekilökte a sikátor falának.
- Ghh! - Yuu-chan fájdalmasan felnyögött.
Közben mégis Mikára nézett, és a szája hang nélkül mozgott.
- Fuss. - lehelte.
De Mika mégis hova menekülhetne? Semmi értelme megszökni, és ezt jól tudta. Az ő világuk aprócska, még a kék égnek sincs hely benne, csak egy kis földalatti városka a minden. Mostanra már az arcát is láthatták. Ha Yuu-chant elkapták, akkor bizony Mikának és a kisebb gyerekeknek is mind kitudódik a holléte. Tudni fogják, hogy Akane és a többiek ugyanabból az árvaházból jöttek, mint ő és Yuu-chan. És ha megtudják, mi fog történni? Épp az előbb támadott meg ez a két fiú egy lányt, aki még csak tizenkettő lehetett. Akane csak tizenegy éves, hasonlóan könnyű préda. Valószínűleg megerőszakolnák figyelmeztetésként.
Akkor mégis mit tehetne Mika?
Mit kéne tennie?
Mika izmai megbénultak, miközben az utóbbiakhoz hasonló gondolatok gyötörték.
A fiú torkon ragadta Yuu-chant, és továbbra is a sikátor falának nyomta, miközben így szólt:
- Hé, kölyök, hülye vagy? Mit gondoltál, mi fog történni, amikor szembeszálltál velünk?
- Te vagy a seggfej! Miért kéne nekünk, embereknek még egymás közt is verekedni? Miért nem verjük le a vámpírokat, hát ők az ellenségek, nem?! - Yuu-chan mogorván meredt a két fiúra.
Azok ketten pedig összenéztek, majd hangosan felnevettek, mintha meg se értették volna Yuu-chan szavait.
- Haa? Miről hablatyolsz? Mégis hogyan vernénk le a vámpírokat?
- A háziállatok azok, akiket folyton megvernek!
- Hahaha, te kis szarházi! Fogadd el a tényeket. Így vagy úgy, de a vámpírok messze felülmúlják az embereket.
Ez igaz. Bármi is történjék, az emberek egyszerűen nem tudnak legyőzni a vámpírokhoz hasonló teremtményeket. Pont, mint a malacok, akik nem tudnak embert ölni. Mint a marha, ami nem tud ölni, ilyen egyszerű módon lettek az emberek haszonállatok. Habár az ember tud ölni, viszont egy vámpír nem tud meghalni.
- Sose tudhatod, ha nem próbálod meg! - Yuu-chan ökölbe szorította a kezét, és ütni próbált.
A fiú könnyedén félrehajolt előle, majd arcon vágta Yuu-chant.
- Guh
Yuu-chan feje előrebukott, majd újra koppant egyet a falon. A fiú egyáltalán nem fogta vissza az ütéseit, mintha nem is érdekelte volna, hogy Yuu-chan meghalhat. Ezen a helyen ha ember meg is ölt embert, nem voltak felnőttek, akik kiróttak volna büntetést a gyilkosokra.
Szóval még ha meg is ölik őket, az a két fiú nem fog semmiféle büntetést kapni.
- A fenébe!
Mika sprintelni kezdett. Meg kellett mentenie Yuu-chant.
Az egyik fiú önelégülten elmosolyodott.
- Óh, mi a fene, neked is megjött a kedved a veréshez? - nézett Mikára.
Mika egy ugrással megszüntette a távolságot közte és a fiú között, meglendítette az öklét, a fiú állkapcsát célozta, és...
Eltalálta!
Épp erre gondolt, amikor a fiú ökle is ütést mért az arcára. Az ütés erejétől megreccsent a nyaka. A  feje ingadozni kezdett, majd az egész teste egyensúlyát vesztve összeesett. Rögtön ezután a teste még több rúgást kapott.
- Guh...
Mikát is hozzávágták a falhoz. Rövid időn belül a világ forogni kezdett körülötte, képtelen volt már megmondani, mi történik. Csupán nevetést hallott.
Azoknak a fiúknak a nevetését.
Émelygett.
Talán azért érzett így, mert a feje lüketett, vagy mert tudta, hogy  a saját ostobaságuk vezette őket ebbe a helyzetbe?



- ...ka...
- ...
- ...ka...Mika! Jól vagy?!
Yuu-chan volt az. Mika a fejét a hang irányába fordította. Yuu-chan aggódva nézett rá.
Úgy néz ki, valahol ült, mégpedig Yuu-chan mellett. Visszabámult Yuu-chanra.
- Persze, hogy nem vagyok jól, egek.
Ahogy válaszolt, megint megszédült a fájdalomtól. Yuu-chant is jól elverték. Ez volt aztán a nevetséges. Annak a két fiúnak a mérhetetlen volt a haragja, amiért félbeszakították őket a szexuális vágyaik kiélése közben.
Egy haszonállat szexuális vágyai... ettől a gondolattól megint felfordult a gyomra.
A fiú közben megragadta Mikát a nyakánál fogva, és felemelte.
- Na már nem vagyunk olyan arrogánsak, igaz, kölyök?
Mika erre nem tudta, hogyan válaszoljon, rendkívül aggódott. Ha bocsánatot kérnek, vajon elengedik őket?
Valószínűleg nem.
Előbb vagy utóbb, de belefutottak volna ebbe a két fiúba a szomszédságukban. Ha velük van Akane, lehet, megmondják nekik, adják át őt. Vagy ha nincs elég ennivalójuk, akkor lehet, hogy az övéjükből kell adni nekik. Vagy tegyük fel, hogy rossz hangulatban vannak, akkor meg egyszerűen elverik őket, nem?
A legidősebbek, azaz a tizenhat évesek között voltak jó magatartásúak és szörnyen viselkedőek, de azért nem igazán szoktak lenni verekedések. Hiszen errefelé mindenki kétségbeesetten próbált életben maradni, és az életben maradásnak nem tettek jót a konfliktusok. Persze ez azt is jelentette, hogyha mégis egy rosszindulatú csoport szemet vet rád, akkor senki sem fog sietni a megmentésedre.
Valahogy maguktól kellett kilábalniuk ebből a helyzetből.
Valahogy meg kellett védeniük magukat, hogy legalább a többi haszonállat rabszolgájává ne váljanak.
A mellette lévő Yuu-chant tovább rugdosták. A másik fiú Mikát a gallérjánál felemelve így szólt:
- ...Felelősök vagytok ezért a közbeavatkozásért, úgyhogy tennetek kell valamit értünk. Óh, igaz is, a csapatotokban van egy lány is, nemde?
Mit kéne tenniük?
- Elkerülhetjük a vérengzést, hogyha idehozzátok nekünk azt a lányt.
Mi a francot kéne csinálniuk? Pont, amikor erre gondolt-
- Hé, figyelsz te - Mika félbeszakította.
- ...Fogd be!
- Hah?! Mit mondtál?!
Mika üveges szemmel a fiúra nézve még egyszer megszólalt.
- Azt mondtam, fogd be. Tényleg azt hiszed, hogy szárazon megússzátok mindazt, amit idáig tettetek velem?
- Ahh? Mi a fenéről - Mika megint félbeszakította.
- A vámpír nemesnek, Ferid Bathorynak, én vagyok a kedvence. Úgy járok-kelek a kastélyában, ahogy a kedvem tartja. Ha ilyesmiket teszel, mint most, csak arra tudok gondolni, hogy van egy terved. Dacolni szeretnél a vámpírokkal, igaz? - Mika mindezt jó halkan mondta, hogy Yuu-chan ne halhassa.
De kimondta. Kimondta ezeket a hitvány dolgokat! Felfedte "a mestere" nevét.
"Hát nem a vámpírok az ellenségeink?!", Yuu-chan így kiáltott volna, ha hallja Mika szavait. Teljesen ellentétesen reagált volna, romba döntve Mika tervét. Mika ellenben egy igazi háziállathoz méltóan gondolkodott.
Mindazonáltal a hatás hihetetlen volt. A Mikát tartó fiú arca holtsápadttá változott.
- ...A testeddel, te...
- Fogd be a pofád! Fogd be, és tűnj el!
A fiú dühösen, de félve válaszolt.
- Ha, haha, mi a franc bajod van neked... Az a duma a vámpírok legyőzésével, na az mi volt? Miközben te vagy a legárulóbb-
- És akkor mi van? - mondta Mika a fiút fürkészve. - Fiúk, nektek is el kéne fogadnotok az igazságot. A segítség soha nem fog megérkezni. Itt nem létezik olyan, hogy igazság. A családomat viszont továbbra is meg fogom védeni, így hát bármit megteszek az ő érdekükben. Hibák nélkül. Akik erősek ebben a világban, azok nem a tizenhat évesek, hanem a vámpírok, nekem pedig most már ők a pajzsom.
Mika szép lassan megragadta a fiú karját, miközben folytatta.
- Ha egy újjal is hozzá mersz érni a családomhoz, megöletlek.
- .......
A fiú ezután eleresztette Mika nyakát, hátralépett, és rászólt a társára.
- Arrgh, ez olyan unalmas, hagyjuk őket.
Ezután elmentek.
Miután bizonyossá vált, hogy azok ketten elmentek, Mika a földre rogyott. Yuu-chan az arcát a földbe temetve feküdt, minden ereje elhagyta már.
Figyelembe véve, hogy mennyire elverték... lehet, hogy meghalt?!
Mika halálra rémült, de aztán...
- ...Mindenem fáj. - mormogta Yuu-chan, valahogyan még a tudatánál maradt.
Mika elmosolyodott, ahogy Yuu-chan hátát nézte, és máris piszkálni kezdte.
- Most pedig kérj bocsánatot, Yuu-chan.
- Bocsánat. - mondta Yuu-chan, miközben meg se mozdult.
- Talán nem is kéne megelégednem csak egy egyszerű bocsánattal.
- De azok ketten felhúztak!
- Akkor majd legközelebb olyanok húzzanak fel, akiket le is tudsz győzni.
- Kicsit igazad van, de... - Yuu-chan megpróbálta feltornászni magát.
- Aú, aú, aú! - nyögdécselt, majd felült.
Egyértelműen holtfáradt volt. Mégis, azért Mika felé fordult, az arca feldagadt és összevert, csupa kék és fekete folt volt.
- Yuu-chan.
- Hm?
- Kezdesz úgy kinézni, mint egy vérbeli panda.
- Haha, te is.
Mika fájdalmasan megérintette a véraláfutásos arcát, ami nemsokára feldagadt és kék lett. Hogyha Ferid Bathory az arcát még a vére ízénél is jobban szerette, akkor ez bizony rosszat jelentett.
De ekkor Mika Yuu-chanra nézett és felnevetett.
- Habár azt hiszem, engem is idegesítettek.
- Ugye?
Hát, ezt most félretéve... Yuu-chan végül is helyesen cselekedett. A lány, akit zaklattak, ugyanannyi idős volt, mint Akane, magyarán őt ugyanannyi eséllyel megtámadhatták volna. Habár hogyha végig Akane mellett maradunk és figyelünk rá, akkor talán nem jönnek, talán igen... - gondolta Mika, miközben Yuu-chan rábámult és hozzá szólt.
- Szerinted most az a két fiú eltett minket későbbre?
Most az egyszer úgy hangzott, mintha Yuu-channak lenne agya.
- Meh, valószínűleg rendben vagyunk.
- Hogyan?
- Azt mondtam nekik, hogy a vámpírok védelmeznek minket.
- Óh?
- Aztán pedig azt mondtam, hogyha kezet emelnek ránk, akkor a vámpírok meg fogják ölni őket.
Yuu-chan vidáman felnevetett.
- Mi a fene, ez aztán a fantáziadús hazugság!
- ...
- Habár nem értem, hogy hihették el, hogy jóban vagyunk azokkal a vérszívókkal.
- ...
Yuu-chan mosolygott, miközben beszélt. Mika szerette ezt a mosolyt.
Nem, nemcsak Mika, mindenki a Hyakuya Árvaházból szerette Yuu-chan mosolyát, köztük Akane és a többi gyerek.
De aztán a világ hirtelen összeomlott, meghalt minden felnőtt. Akik pedig életben maradtak, azokat haszonállatként kezelték a vámpírok. Így hát ebben a világban, ahol nem várt emberre jövő, el kéne pusztítani a vámpírokat, és újra kiépíteni egy emberiség által uralta világot!
Yuu-channak ez a bolond és nevetséges, de pompás álma volt a gyerekek érzelmi támasza.
Én pedig ezt fogom megvédeni, még ha el is kell adnom hozzá a véremet, a húsomat, vagy a lelkemet. Ez semmiség. - gondolta Mika.
- Hát, mindenesetre menjünk haza. Ha későn érünk oda, a gyerekek aggódni fognak. - mondta Mika, és felállt.
- Ha Akane meglátja az arcunkat, abba se fogja hagyni a sopánkodást, ugye? - sóhajtotta Yuu-chan a szemöldökét ráncolva.
- A te hibád.
- Huh? Miért mondod már megint?!
- Ha például a fejére célzol azzal a kővel, és egy ütéssel elintézed, akkor még győzhettél is volna!
- Ha azt teszem, meg is halhatott volna!
- Akkor is azt kellett volna tenned, különben ők tesznek rosszabbat veled! Hát nem ilyen világban élünk?
- De emberek vagyunk, nem? - mondta Yuu-chan, olyan arckifejezéssel, ami egy pillanatra többnek tűnt egy tizenkét éves arcánál. Ezt látva Mika bólintott.
- Igen.
- És a vámpírok az ellenségeink, igaz?
- Uh-huh.
- De nem tehetünk ellene semmit, hogy az emberek egymás közt is versengenek.
- Így van.
De nemcsak versengenek, emberek embert ölnek. Mika és Yuu sokszor látta. Látták, amint egy fiúkból és lányokból álló csoport egymást öli mindennapi apróságok felett, miközben éheztek.
- Akkor miért nem öltük meg azt a lányt, akit majdnem megerőszakoltak, csak azért, hogy ellopjuk az ennivalóját? - mondta Yuu-chan fáradt arccal, Mikára nézve.
- Ezt most komolyan mondtad?
- Nem, nem.
- Akkor továbbra is ragaszkodsz ahhoz, hogy a jó oldalon állsz?
- Yup.
Erre Mika felnevetett.
- Rendben, akkor igazad volt, amiért megtámadtad őket.
- Látod?
- Egek.
Erre mindketten felnevettek. De hiába nevettek, tudták, hogy ez nem fogja megváltoztatni ennek a világnak a sötétségét. Mégis, amíg Yuu-chan mellette van, Mika egészen biztos, hogy fog tudni nevetni.
Habár úgy nézett ki, hogy Yuu-chan nem tud magától gyalogolni, valószínűleg megsérült a lába.
- Nem támaszkodsz a vállamra?
- Nem szükséges.
- Egyértelműen azt teszed. - mondta Mika, miközben  odatartotta a vállát Yuu-channak.
Így sétáltak kettesben, csendesen. Úton hazafelé, Yuu-chan még egyszer megszólalt.
- Mika.
- Igen?
- ...Sajnálom.
- Miért.
- Miattam sérültél meg.
De ez nem igaz, nem Yuu-chan hibája volt. Ezt a világot kell hibáztatni, Yuu-chan csak azt tette, ami helyes volt.
- Nem bocsátok meg. - mondta Mika csintalan arckifejezéssel.
- Eeeeh?
-  Csak viccelek. Óh, viszont akkor, ha én is hibázok valamit, neked is mosolyogva meg kell bocsátanod.
- Minek mondod? Én mindig meg fogok bocsátani neked.
- Igaz is, de veled ellentétben, én nem is hibázok.
- Mondod te.- mondja csipkelődve Yuu-chan, és felnevet.
Hamarosan megérkeztek otthonukba.
Habár az otthonuk volt, amit a vámpírok jelöltek ki a számukra, még ez is egy mocskos és elhagyatott épületnek tűnt. Itt élt minden gyermek, aki korábban a Hyakuya Árvaházban tengette napjait.
Mikor megérkeztek, a többi gyerek épp az épület körül szaladgált, játszadoztak. Amint észrevették Mikáékat, rögtön a nevüket kezdték kiabálni. Először boldogan és mosolyogva, de aztán amikor észrevették a fiúk összevert arcát, már a sírás szélén álltak.
- .......
Hogy a francba védhetné meg ezeket a gyerekeket a kegyetlen világtól? Mika csak erre tudott gondolni.
A világban, ahová az igazság hőse nem jön el többé. A világban, ahol már többé nincs hit Isten szeretetében. Mégis mit tehetne, hogy megvédje a családját? Mindig ez járt a fejében.
Ennek érdekében lett Ferid Bathory talpnyalója.
Lehet, hogy létezik a kiút? Lehet, hogy van még remény? Ez járt a fejében, amikor bemutatkozott annak a vámpírnak.
Nem tudta, hogy helyesen cselekedett-e akkor vagy sem. De valamit tennie kellett.
Akane és a többi gyerek köréjük csoportosult. A gyerekek között túl sokan voltak, akik mentális problémáktól* szenvedtek, most is sírtak. Mika megsimogatta a fejüket, miközben Yuu-chanra nézett.
(*angolul konkrétan anxiety, azaz szociális szorongás)
Yuu-chan megérezte magán Mika tekintetét, és visszanézett rá. A gyerekek gyanakvóak voltak a sérüléseiket illetően, de Yuu-chan bugyuta mosolya valamennyire elterelte a figyelmüket a dologról.
Pedig Yuu-chan is biztos arra gondolt, amire Mika.
Hogyan tudjuk megvédeni a családunkat ebben az átkozott világban?
Hogyha bármelyikük meghalhat egy pillanat alatt ezen a kegyetlen helyen, akkor hogyan őrzik meg a többiek mosolyát?
Mika mindig csak erre tudott gondolni.

--------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Kopp, kopp... A toll hegye finoman siklott végig a pergamenen, amint Ferid Bathory a magán dolgozószobájában ült és firkált valamit.

A pergamen, amire tintával alkotott, egy nagy íróasztal tetején volt szétterítve, amit még egy tehetséges kézműves készített 200 évvel ezelőtt. Miután jobbra-balra tinta virított a lapon, Ferid felemelte egy kicsit a tollát, hogy megcsodálja a kézimunkáját.

- Hmm, még mindig egy kicsit béna. - ezzel összetekerte a pergament.

Miután vett egy új lapot, kitekerte azt és megmártotta a toll hegyét a tintában, már jobban törekedett arra, hogy lassabban és szebben dolgozzon. Így talán egy kicsit közelebb kerül ahhoz, hogy tökéletesen lemásolja az eredeti példányt, és ettől talán még jobban is fogja érezni magát.

- ...

Egy kicsit megzavarta az írásban, amikor kopogást hallott az ajtaján, amit egy hang követett.

- Bejöhetek?

A hang Crowley Eusfordhoz tartozott.

- Most épp elfoglalt vagyok. - válaszolta Ferid.

Crowley figyelmen kívül hagyta a válaszát, és benyitott a szobába.

Micsoda egy faragatlan ember. Azokat, akik művészeket zavarnak meg a termékeny időszakukban, le kéne fejezni azonnal, mindenféle gondolkodás nélkül, legalábbis Ferid így gondolta. De sajnos vagy nem sajnos, a vámpírok nem halnak meg a fejük levágásától.

- Mit csinálsz? - kérdezte Crowley, miközben odalépett hozzá.

Ferid, miközben felemelte a tollát, így szólt:

- Van valami, amit idáig titkoltam előled... tulajdonképpen arról álmodozok, hogy festő lesz belőlem.

Crowley felkapott egy-két összegyűrt pergamentekercset, amik a földön hevertek.

- Festő?

- Yep.

- És ez szerinted így néz ki egy festmény?

- Igen, hát nem egyértelmű?

- Nekem ez egy térképnek tűnik.

- Na pontosan ez az oka, hogy utálom azokat, akik nem értenek a művészethez. Akkor hát én most folytatom az alkotást.

Ezzel Ferid újra a pergamenhez érintette a tollát, finoman és óvatosan húzta azt a papír peremén. Talán ez az igyekezete végre valami eredményt is felmutat.
Crowley még közelebb lépett, és átkukucskált Ferid válla felett.
- Tudtam, ez egy térkép.
- Megtennéd, hogy nem bámulsz? Én az a fajta vagyok, aki nem tud rajzolni, amikor nézik. Talán nem úgy nézek ki, de igaziból félénk vagyok.
- Persze, persze. Szóval ez egy térkép erről a földalatti városról, Sanguinemről, leesett. De miért rajzol hirtelen térképeket, esetleg elmondanád?
Ferid válaszolt, miközben egy pillanatra sem hagyta abba a rajzolást.
- Hát, azt tervezem, hogy hagyom, hogy a gyerekek, akik el akarnak szökni innen, megtalálják ezt a térképet.
- Óh.
- És aztán, miután a szemük már csillog a boldogságól, miközben azt hiszik, hogy sikeresen meg fognak szökni innen, akkor el fogom kapni őket, közel a kijárathoz, és aztán valami művészi módon ki fogom szívni a vérüket és megölöm őket.
- Wow, mi a franc. Látom, a borzalmas ízlésed azóta se változott.
- Milyen szörnyű tőled, hogy borzalmasnak hívod az ízlésem. Pontosan ez az oka annak, hogy azokkal, akik nem értik a művészetben rejlő szépséget, olyan nehezen bánok. - Ferid folytatta a munkát, pontokat és vonalakat, vonalakat és pontokat összekötve, egymás után jelentek meg a város utcái csíkok formájában.
Az ilyesféle munka szorgalmat és pontosságot igényelt. Ha csak egyetlen vonal is félrecsúszott, akár csak egy egészen picikét is, az egész rajz elveszti tőle a harmóniában rejlő szépségét.
- Kezdjük ott, hogy már eleve rengeteg térkép készült erről a városról - szólalt meg Crowley újra. - Miért szükséges magadtól, puszta kézzel rajzolni még egyet?
- Óh, nagyon is fontos. Ha mindent magamtól csinálok, sokkal szórakoztatóbb a dolog. - válaszolta Ferid.
Crowley erre már csak egy grimaszt vágott, ami azt üzente, hogy nem érti Ferid gondolkodásmódját. Ferid abszolút megértette, miért, neki sem volt idegen a nem megértés. Annak következtében, hogy a vámpírok olyan hosszan éltek, egy idő után elfelejtették, hogy hogyan is lehetett valamit "szórakoztatónak" érezni.
Az egyetlen, ami volt, az a vérszomj. Egy örökkévaló, unalmas, és értelmetlen életet éltek, minden ami megmaradt, az a vér utáni hajtó vágy.
- Ha a rajzolás elfeledteti az unalmat, talán nekem is ki kéne próbálnom. - jegyezte meg Crowley.
- Szeretnél az én portrém festésével kezdeni?
- Felejtsd el.
- Akkor mit akarsz megpróbálni lerajzolni? Szeretne a kis perverz Crowley-kun esetleg egy meztelen lányról aktot készíteni?
Szükségtelen mondani, hogy ez is csak egy vicc volt. A vámpírok nem vonzódtak semmilyen nemhez.

Vér. Az egyetlen szükségletszerű vágy, a vér utáni.
Eközben Ferid befejezte a térképe rajzolását. Elrakta a tollat, nehogy abból véletlenül a kicsöppenő tinta a pergamenen végezze. Ferid, karjait összevonva, a frissen elkészült térképre pillantott.
- ...Hmmm.

Ezúttal a térkép egész tűrhetőre sikeredett, gondolta. Elég jó lett ahhoz, hogy a tervéhez használhassa.
- Láthatóan annyira élvezted rajzolni azt a térképet... szinte nehéz elhinni, hogy te is egy vámpír vagy. - jegyezte meg Crowley, csodálkozással a hangjában.
Ferid ignorálta a megjegyzést, minden figyelmét a térképére fordította. Ennek a térképnek mentesnek kellett lennie mindenféle hibától és gikszertől. A térkép megrajzolása, majd annak ellopása Mikaela által, mind-mind része volt az ő nagyszabású tervének, amit már tíz évvel ezelőtt lendített mozgásba. Eléggé kielégítő lett volna, ha az aprólékos, hosszasan és gondosan átgondolt terve ennyi idő után végre kiteljesedne.
- Crowley-kun.
- Mm?
- Mit gondolsz erről a térképről?
- Tudnál pontosabb lenni? Milyen perspektívából válaszoljak a kérdésre?
- A szépség perspektívájából.
- Szépség, huh.
Most már Crowley is a térképre figyelt. Összefont a karjait a mellkasán, majd fél kezével az állát simogatta, miközben gondolkodott. Aztán hirtelen csintalanul elmosolyodott, mintha eszébe jutott volna valami.
- Hát, azt hiszem, szívesen készítenék fotót egy meztelen nőről úgy, hogy közben ez van a háttérben.
Szóval egy meztelen nő érdekesebb.
Miután Ferid jót nevetett ezen, meglökte a poharat, ami az asztalán volt. A pohár egy tizenkét éves kisfiú vérével volt megtöltve. Ahogy a pohár felborult, a térkép, amibe Ferid annyi energiát ölt, elázott a vértől. Felszívta a vért a pergamen, és semmi perc alatt tönkrement.
Abban a pillanatban Crowley torka kiszáradt, a vér látványától nagyokat nyelt, és ezzel Ferid tudtára hozta, hogy a vér utáni sóvárgás még mindig könnyedén hatalmába keríti őt.
- Hah, tudtam, hogy perverz vagy, Crowley-kun.
- Milyen udvariatlan. Csak éhes vagyok, ennyi. És most, hogy szóba jött, eredetileg is azért jöttem ide, hogy ezt mondjam neked.
- Azt, hogy egy perverz vagyok?
- Nem. Tegnap este az volt a terv, hogy a múltról beszélünk, miközben vért iszunk a birtokodon, emlékszel?
- Óh.
Crowley ideges grimaszt vágott.
- Nehogy azt tettesd, hogy erről most hallasz először. Te magad hívtál meg. Mellesleg, egészen Nagoyából idáig jöttem, mert hívtál, és most már azt akarom, hogy mondd el, milyen okból. Vagy esetleg menjek vissza?
- Ne.
- Akkor mondd el, miért hívtál ide, de gyorsan.
- Hahaha. - Ferid felnevetett, majd lerakta a tollat.
Úgy látszott, a térképe rajzolását félre kell tennie holnapra, vagy még későbbre. Viszont hamarosan muszáj lesz fejeznie, hiszen nemsokára a következő tervét is mozgásba kell hoznia.
A vámpírok időérzéke eltompult volt, ezért hajlamosak voltak feledékenyek lenni - áh, igaz is, gondolta Ferid, nemsokára eleget kell tennie az ígéretének, amit "azzal az emberrel" kötött.
De most inkább...
- Rendben. Akkor hát halljuk a vámpírrá válásod történetének befejezését, miközben eliszogatunk egy kis vért. - mondta Ferid.
A történet Crowley Eusford múltjáról. A történet, aminek Ferid térképéhez is köze volt.
A "Michaela" név eredete. A történet, a hatalmas tervről, ami már évezredeket átívelt, amiről az a férfi mesélt, aki Feridet vámpírrá változtatta.

--------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Következő fejezet (Erényes emberek, gazemberek, és...) --->

<--- Előző kötet (Utószó)